Mikló Veronika: Hajsza

Ösztönlény ébredezik lopakodva,
karmaival kaparász,
vicsorogva prédára vadász.
Veszélyes, konok fajta.
Mérhetetlen mohósága hajtja.

Tojásdad szemében valami megvillan,
mikor tekintetében visszatükröződik
a várva várt lakoma, a zsákmány,
mely nem lesz a tűz martaléka.

Nem lesz, mert az ösztönlény nem hagyja,
önző módon a prédát csak magának akarja.
Tépni vágyik, amíg marad hús a csonton,
harapni, amíg az teljesen el nem fogy.

A pokoli éhínség
holdként altatja és napként virrasztja,
morgása lezúdítja a hegyekről a havat,
megrepeszti a jéggel befagyott tavat.

Az ösztönlény lángokkal körülvéve,
már-már égve, keresi, kutatja
a prédát, a zsákmányt, a vadat.
De a lakoma elmarad.