Herbert Fruzsina: Szerep

Hanga azt mondja, kérni szeretne valamit. Lehet, hogy kicsit fura, úgyhogy legjobb lesz, ha
bebújunk a hatalmas cipősszekrénybe. Hanga nem szokott semmit kérdezni, kérni meg főleg,
úgyhogy kíváncsi leszek és követem. A szekrényben sötét van és meleg. A sötét miatt jobban
érezzük a fapolcok és a bőrcipők szagát. Hanga azt mondja, így jó lesz, és hangosan szuszog.
Szájából édeskés illat árad, nem büdös, de nem is finom, olyasmi, mint egy hervadó pünkösdi
rózsáé, ami napok óta nem kapott friss vizet. Lassan szólal meg, kicsit rekedt. Azt kérdezi, mi
lenne, ha innentől én lennék az anyukája. Nem látom az arcát, de vékony hangja teljesen
komoly, úgy beszél, mint a felnőttek, amikor félrehívnak, hogy most beszélnünk kell.
Hangától meglep ez a hang, régóta gyűjtheti a bátorságot, még akkor is, ha a
cipősszekrényben vagyunk. A sajnálattól rossz íze lesz a számnak, aztán a lábam, mint aki
hangyabolyba lépett, bizseregni kezd. A melegtől, a cserzett bőrszagtól, vagy Hanga
szuszogásától, esetleg az összestől egyszerre, hányingerem lesz. Nagyok vagyunk már az
ilyesmihez, mondom, és nagy lendülettel kinyitom a szekrény ajtaját. Hanga nem mozdul.
Most a szőnyegről, a szoba közepéről nézem, ahogy a szekrényben kucorog, lábait maga elé
húzza, állát a térdére teszi, csak a szeme fehérje világít a sötétben. Azokra a szomorú
kismacskákra emlékeztet a menhelyek plakátjain. Félénk, mint egy cica, és törékeny, mint
egy porcelánbaba, gondolom, de nem tudom eldönteni a kettő közül inkább melyik. Úgy
nézel rám, mint egy porceláncica– szalad ki a számon. Hangom, mintha valaki más utasítását
követné, önálló életre kel, és szokatlanul kedves, Hangából kitör a nevetés. Ez rosszul esik.
Arca eltorzul, szabályos vonásai összezavarodnak, kilátszanak a fogai, most inkább olyan,
mint egy vicsorgó porcelánbaba. Megborzongok, erre Hanga szerencsére elkomorodik, és a
vonásai visszarendeződnek. Persze úgy gondoltam, csak rövid időre – folytatja és hozzáteszi
– ameddig hazajön. Ha akarod, addig felvehetnéd ezeket is. Közelebb lépek, tágra nyitjuk az
ajtókat és szétnézünk a szekrényben. Rengeteg cipő, egymás alatt és fölött, szín szerint
válogatva. Színes, csatos szandálok, magas sarkú csizmák és lapos mokaszinok. Felnőtt
lábakra valók, de ha triplazoknit veszek, talán jók lennének az enyémre is. Sorra veszem az
összes polcot, elképzelem a cipőket a lábamon, Hanga lábán, hogy melyikünkön mutatnának
jobban, utána Hanga anyjának a lábán akarom elképzelni, de nem megy, mert azt sem tudom,
hogy vékony vagy kövér, hogy barna -e a haja, mint az enyém, vagy szőke, mint Hangáé,
mindig csak a helyét láttam, az üresen maradt széket Hangáék asztalánál, a farsangi bálon, a
szülői értekezleten. A legfelső sorban sötétzöld cipők sorakoznak, azokat nézem a legtovább.
Hanga követi a tekintetem, és olyan szakértelemmel, mint a bolti eladók, a sarkuknál fogva
leemel két pár bokacsizmát, pont azt a kettőt, amelyik nekem is a legjobban tetszik. Elém
teszi őket, de én nem akarom őket felpróbálni, mert azzal is közelebb kerülnék ahhoz, hogy
Hanga anyukája legyek, és megkérdezni sem akarom, hogy szerinte ez mit jelent, mármint
anyukának lenni, de attól tartok, csupa olyat, amihez nincs kedvem. Például, ha beveri a fejét
nem mondhatom, hogy béna volt, hanem meg kell simogatnom, ha valamit jól csinált meg
kell dicsérnem, sőt még az is lehet, hogy meg kellene fognom a kezét, akkor is, ha izzadt a
tenyere. Azt mondom, Hanga, én sosem leszek senkinek az anyukája.
Este, mikor hazamegyek, az ágyból nézem a babáimat. Ma olyan, mintha ők néznének
engem, csendben meresztik a szemüket a babák, akikkel már nem szoktam játszani, pedig ők
még annyira sem tudnak ellenkezni, mint a Hanga. Miközben figyeljük egymást attól félek,
valamelyik hirtelen nevetni kezd.