Arató Adrienn: Életút

A folyosón mindig hidegebb volt, mint más helyiségekben. A falak kissé sárgásak, néhol már
pergett le a festék, de a váróterem így is impozáns, tekintélyt parancsoló. Egy padon
várakozott, maga mellé gyűrte a kabátját, rátette a táskáját, és ugyan ott lapul a táska mélyén
egy könyv arra az esetre, ha nagyon sokat kellene várni, mégsem vette elő.
Azon merengett, hogyan is járta be ezt az utat, megrohanták a múlt képei. Legelőször a
kiabálások jutottak eszébe, pedig nem akarta felidézni. Nem, ma nem! Ez az ő napja, nem
veheti el tőle!
Mégsem sikerült másra gondolnia: a rossz emlékek makacsul ott játszódtak a fejében. Ahogy
az apja beszorította az anyját a sarokba, és az kiáltotta, hogy hagyja abba, mert fáj. Amikor
hajnali háromkor részegen leparancsolta őket a gyerekszobából rendet tenni a kamrában, meg
az értelmetlen verések…
– Mikor jössz te? – zökkentette ki egy csoporttársa.
– Azt hiszem, még ketten vannak előttem.
– Izgulsz?
– Nem, már nem. Ahhoz is fáradt vagyok.
Azután újra elmerült az emlékekben. Már egészen kicsi lányként tudta, hogy hamar el fog
menni otthonról, és ez így is lett. Nehéz évek következtek, legtöbbször szűkölködött, de ma
sem csinálná másképp. Mennyire örült, amikor az anyukája titokban csomagolt egy fazék
zöldbablevest, mert akkor biztosan volt pár napig főtt étel a kis albérletben.
Boldog pillanatokra csak a nagymamánál emlékezett. A dadogás nem egyik napról a másikra
jött. Lopakodva érkezett. Először csak a kiabálásoknál, később, ha kérdezték, végül már
akkor is, amikor mondani szeretett volna valamit. Szalajtott egy évet, csúfolták miatta.
– Hogy sikerült? – kérdezte egy szintén várakozó diáktársa.
– Úgy érzem, megvan. Én mindent megtettem, de gyerek és munka mellett nem tudtam
többet tanulni.
Hónapok óta nem aludt, csak napi négy órát. Amikor elcsendesedett a ház, akkor kezdte el
olvasni a tételeket. De eltökélte: megcsinálja, bármi áron! Annyiszor hallotta gyerekkorában,
hogy semmirevaló, és bármennyire erőlködik, akkor is csak egy szerencsétlen marad. Meg
akarta mutatni magának is, és be akarta bizonyítani az apjának is, hogy nem lesz igaza. Nála
épp ellenkező hatást váltott ki az, hogy állandóan a földbe tiporta. Olyan szorgalmasan fog
tanulni, mint senki más, és igenis lesz belőle valaki! Meg kell lennie – még egy évet nem bír
ki így –, és a gyerekének is szüksége van rá. A férjének is, és a munkahelyén a sérült
gyerekeknek is, akiknek anyjuk helyett anyjuk próbált lenni.
A folyosón nyikorogva nyílt ki az ajtó, és az egyik bizottsági tag kimondta a nevét.
– Kiss Ilona!
Felkapta gyorsan a táskáját és a kabátját, majd besietett a terembe.
– Nos, Ilona! Ez egy nagyon szép felelet volt. A szakdolgozata kiváló, a módszertani
gondolkodása egészen elképesztő, nagyon egyedi, rég nem olvastam hasonlót – mondta az
elnök.
– Egyetlen szépséghiba volt csak: kevés az olvasott szakirodalom. Itt az összes paragrafust
fejből kell tudni. Mindent összevetve az államvizsgája négyes.
Könnyek szöktek Ilona szemébe… hát tényleg sikerült…
– Nagyon köszönöm, elnök úr! Nagyon örülök a négyesnek. Nekem ez most felér egy
ötössel!
– Igazán? Hogyhogy? – vonta fel kérdőn a szemöldökét a vizsgáztató.
– Nem mesélem el az egész történetemet, csak annyit mondok, hogy nagyon nehezen
jutottam el idáig. A szó minden értelmében hátrányos helyzetű gyereknek számítottam, a
rengeteg bántástól dadogni kezdtem, emiatt mindig az volt az álmom, hogy hasonló sorsú
gyerekeknek segítsek. Hosszú évekig küzdöttem a dadogással, ma már tudom, mitől jött elő,
és azt is, hogyan tudom kontrollálni. Logopédus szerettem volna lenni, amióta az eszemet
tudom. Amikor kihúztam a tételt, még a lélegzetem is elállt, nem akartam hinni a
szememnek! Sírva kezdtem el kidolgozni: egyszerűen hihetetlen, hogy éppen a „Dadogást”
sikerült megkapnom!
A teremben síri csend lett, még az elnök is elérzékenyült.
– Nahát! Akkor ezt a diplomát ma senki sem érdemli meg jobban, mint Ön, kedves Ilona.
Szívből gratulálunk! Ha megengedi, ahogyan elkezdődik az új tanév, elviszem magammal az
Ön történetét, és azzal fogom megnyitni az első órámat. A tanulóknak szükségük van az ilyen
motiváló történetekre.
Ezután elbúcsúztak, és kérték a következő diákot.
Az elnök szórakozottan pakolászta a papírjait, és közben ezt mormolta:
– Még ilyet! Micsoda nagyszerű életút! Dadogós gyerekből logopédus…