Gál Péter: 1526

I.
Nincsen révész, aki csónakkal szelné át
Árvíznek idején a hatalmas Dunát.
Sáros víz hömpölyög, örvény váj gödröket,
Korhadt, kidőlt fákból épül úszó sziget.

Rétekre kilépve patakok duzzadnak,
Lészen új lakása ezüstös halaknak.
Nyárvégi áldás ez a falvak népének,
Fonott kosarakkal halászni menének.

Suttogjatok imát, cselei halászok!
Honol e vidéken szörnyűséges átok.
Ez a vészjósló csend, szélnek hallgatása,
Rettenetes éjnek az előfutára.

Balga ki azt hiszi, a pokol mindig tűz,
Üstben forró szurok, sűrű füst, kénes bűz.
Van, hogy vízzel jön el, jéggel és villámmal,
Sarat hoz, iszapot, gallyas fát szép számmal.

Jég ver lovag páncélt, iszap lópatát nyel,
Rémült állat botlik, vele dől az ember,
És a súlyos vért ott nem gazdáját óvja,
Lőn vitéz magyarnak acél koporsója.

De még várjunk ezzel, bizakodjunk kicsit!
Szörnyű látomásnak nincsen most helye itt.
Szálljunk hadba mi is királyunk oldalán,
Némi szerencsével győzhetünk majd…talán.

II.
,,Fényességes szultán, hallgasd meg szolgádat!
Fejemre, csak jó hír hagyja el a számat.
Mit bölcs elméd szüle, a merész számítás
Működőnek látszik, mesteri ámítás.

Híveid az ellent parancsra bőszítik,
Szitokszóval a húrt egyre csak feszítik,
Perce nincs a csendnek, a magyart bosszantja
Síp zene, harci dal, kóbor nyíl, parittya.

Nem is kell ennél több, a gyaur vitézek
Lóháton támadnak, közepén az éjnek.
Derék katonáid színlelve hátrálnak,
Éhezik a harcot, ellen mégsem állnak.

Mikor már vér csepeg lovagok kardjáról,
Hangoskodásukra riad fel a tábor.
Sürgetik a csatát elbizakodottan,
Egymással kötődnek nagy indulatjukban.

Az ifjú királyuk bölcsességgel áldott,
Ám ily szilajságot szeme még nem látott.
Józanságra int, de -vesztére szegénynek
Serege fejvesztve ront a túlerőnek.

Szapolyai hada nem ér ide soha,
Lajos az övéit vissza már nem fogja.
Véled lészen Allah, dicsőség vár reád,
Mondunk a magyarnak hosszú, jó éjszakát.”

III.
A termetes ifjú ül egymaga némán,
Nem palást, nehéz vért feszül széles vállán.
Pislákoló tűzbe mozdulatlan bámul,
Majd összerogy széke páncélnak súlyától.

,,Te látod Istenem, hogy reszket a szívem,
Gyötör a félelem ily veszedelemben.
Bátorság itt nincsen, mert az vakmerőség,
Emberben is, fegyverben is óriás az ellenség.

A segítség messze, a török túl közel,
Hátrálni már késő, itt ma ütközni kell.
Érettem halt anyám, cipelem keresztem,
Tudom, érzem, hogy néz, mint védem nemzetem.

Messze földön híres erőnk, hitünk, karunk,
De józanul mérve győzni most nem fogunk.
Egy farkast a medve könnyedén tépe szét,
Ám ha falka támad, felőrlik erejét.

Az ellennek testén vágok vérző sebet,
Ami hosszan gyógyul, azzal időt nyerek.
Pogány amíg magát rendezi hadrendbe,
Új, erős seregnek állok az élére.

Csatlakozék hozzánk Frangepánnak hada,
Minden vitézivel Szapolyai maga,
Egyesült erővel rontunk a törökre,
Elvesszük a kedvét a harctól örökre!”

Szereté övéit a hős magyar király,
Érettük ha kell, ő ezerszer is kiáll,
De él a bölcs mondás -mily szomorú vég ez-,
Ember aki tervez, Isten aki végez.

IV.
,,Fényességes szultán, halld újra szolgádat!
Dicső magyarokra szálla nagy gyalázat.
Levágva vérmezőn ezrivel feküsznek,
Ily gyászos vége lőn híres vitéziknek.

Az, ki megsiratva eltemetné fiát,
Széles csatahelyet vesztére járja át.
Vértől veszett kutyák támadnak reája,
Éles fogak által lészen ott halála.”

,,Látod hitvány szolga, ezért vagy csak szolga!
Dolgoknak lényegét elméd fel nem fogja.
Pusztítani jövék, de mégis teremték,
Általam lett hőssé e gyaur nemzedék.

Nevük immár jelkép, hitvallásuk példa,
Erejük lőn mérce hosszú századokra.
Harcuk dicsőíté szorgos írástudó,
Mert ők a honvédők, s magam a hódító.”