Horváth Erzsébet: Sellőlánynak öltözött

Tengerpalotában élő, selymes hajú, ragyogó szemű tündérlány, aki beleszeret
a királyfiba, és a felesége szeretne lenni. Elhagyja érte csodálatos palotáját, a
tengert, és örök fájdalmat viselne érte, csakhogy a királyfihoz hasonlatos
módon, két lábon járhasson a földön, ezért lemond ezüstös pikkelyes altestéről,
cserébe az esetlen, csenevész lábakért, amik lehetővé teszik, hogy alázatosan,
szerelmesen lépdeljen a kissé meggondolatlan királyfi után.
Gyönyörű mese. Margit, az én csodálatos nevelőanyám felolvasta nekem
számtalanszor. Én meg a kis hableány testi tökéletlenségében, féloldalas
szépségében kénytelen voltam magamra ismerni.
De ma igazi sellőlány lehetek! Margit fehér krepp-papírt tekert a derekamra,
onnan meg le a lábamra, egészen a bokámig. Zizegő celofánból félkör alakú
pikkelyeket ragasztott a kreppre, s a combjaim meg a vállam uszonyokat
növesztettek, úgy hogy kitépdeste és rám aggasztotta a cirokseprűből a sárga
szálakat. Még fehér selyemszalagok is lógnak a hajamból, mintha folyondárok
lennének. Kikente a szájam meg az orcám halványpiros rúzzsal.
És most lépdelek tipegve Margit mellett, az iskolánk, a valamikori úri kastély
előcsarnokában. Vigyázok a sellőjelmezemre, nehogy a díszeim elvesszenek.
Ha tudnád Bíborka, te kedves kísérő, milyen gyönyörűnek, csodásnak és
boldognak érzem magam! Legszívesebben belenéznék a tükörbe is. Most biztos
vagyok annyira szép, hogy a bal felemen az a ráncos, szabdalt folt semmit nem
zavar. Ebben a sellő jelmezben olyan lehetek, mint a többi lány az osztályban,
akik mára szintén jelmezt öltenek, cigány lányok, néger lányok, balettosok,
királylányok lesznek. Vidámak és szépek. Ahogy ma én is vidám és szép
lehetek.
A frissen kisült fánkocskák illata a folyosóra szivárog. Margit máris magamra
hagy, és a belső teremben sürög, ahol az anyák a süteményeket tálcákra
pakolják, s keverik a málnát és a narancsszörpöt.
Égh, az én mostohatestvérem, akit imádok, szintén messze került tőlem.
Idefele az úton még ketten körbe fogva kísértek, s azt mondták, álljak csak be a
jelmezes sorba, ahol a tanítónők osztogatják a sorszámokat.
Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, amint remegve közeledek a
sorszámos asztal felé.
A sorszámkiosztást követően a felvonulók egyenként felállnak a
tornateremben a zsámolyra, maguk elé tartják a számot, és bemondják a
jelmezük nevét.
– Sellőlány! – suttogom.
Csillogó szemű gyerekarcok vesznek körbe. A tanárok azonban egy pillanatra
leszegik a fejüket. Halvány kuncogás támad.
Sellőlány, sellőlány! – visszhangzik több helyről is. A mosolygós arcok mind
elváltoznak. Vaskos, csintalankodó vihogások szabadulnak ki a jelmezek és az
izgatottság, az ünnepélyesség finom árnyai mögül.
– Sellőlány vagyok. – Suttogom még egyszer magam elé a zsámolyon.
Aztán a sóhajom elhal a vad, röhögő hangorkánban. Esetlenül kászálódok le a
zsámolyról a parkettára, hogy végre a többi közé csusszanva elfedjem valahogy,
amit ezek műveltek velem. Azt, hogy esztelenül, megfontolás nélkül, vad
vidámsággal nevetnek rajtam. Nemhogy maguk közé engednének! Nem, a kör
köröttem tágulva megnyílik, és rövidke csendesedés következik. A lesajnáló kis
félmosolyok az arcokon ragadnak, s ebben a gyötrelmes helyzetben valaki még
egyszer is felröhög.
Sellőlány! – kurjantja el magát.
Tudod Bíborka, mintha az eddig kiállt szégyenkezésem nem lett volna elég
annak a valakinek, a szennyes lelkének, vigyorogva még egyszer kiált.
Csúf béka, bújj a lyukba!
Erre elszabadul a röhögés megint, még egyértelműbb helyesléssel,
elégedettséggel, nincs menekvés. Senki sem moccan, hogy maga mellé
eresszen, hogy az a francos, előttem kinyílt félkör végre elnyeljen és
befogadjon.
Tudod te is, kedves Gipszmária, te láthatatlan kísérő, hogy nem bírom
tovább!
Apró totyogó léptekkel – mert gyorsan nem tudok haladni, a rám tekert
krepptől sem –, mint egy balfácán pingvin, csak úgy tudok. Bárgyún
dülöngélek, magam elé emelt karokkal keresem kifelé a testeken keresztül az
utat.
Mihamarább a tornaterem melletti lányöltöző felé kéne jutnom. Ahol már
nem készülődik senki. Még a belső teremből is a fal mellé sorakoznak az anyák,
akik a süteményeket már mind gondosan kipakolták a fehér abroszokkal
leterített padokra, és benn van a teremben az összes tanító is. Középen áll
feszesen Zsigó, a mi okos és mindig határozott iskolaigazgatónk, és karba tett
kézzel szemlélődik.
Bent vannak a nyolcadikosok meg a hetedikesek is, ők jelmezbe sem
öltöztek, olyan nagyok és komolyak. Legfeljebb közülük a lányok öltöttek
valami mókás jelmezt, mondjuk petróleumlámpának vagy holdnak, napnak,
utcaseprőnek öltöztek.
Kimeredt szemekkel bámulnak rám a nagyok is. Ajkukra fagyott mosollyal és
rosszallóan ingatják a fejüket.
Hiába mondod erre, Bíborka, hogy nem miattam, hogy azok engem
megértenek, kis idétlen vigyorgónak tekintik az olyan alsósokat, mint én. És
azokat is, akiken a röhögéstől hullámzanak a kreppszoknyák, és riszálják
magukon a bársonyokat, selymeket, miközben vigyorogva várják a következő
jelmezest.
Senki sincs tisztában az én keservemmel. Kacagnak tovább egymás karjába
dőlve, jóízűen, s a belső szobában finoman illatozó, süteményekre és sültekre
áhítozó gyomorral tapsikolnak is hozzá, és visonganak féktelen örömükben,
mint akik egészen jól érzik magukat.
Égh tekintete most biztosan áthatol ezen a számomra ellenséges, tűrhetetlen
kavalkádon. A levegőt súlyossá tévő kacagás orkánon, az egymást taszigáló
testek látványán. Keresgél a mögöttem bezáródók gyűrűjében. Aggódó, kutató
szeme nem akar leválni a terembe igyekvőkről.
A színes kreppekkel ékített bejáratnál lelassul a tülekedés. Innen csak
kettesével lehet beljebb jutni. Amint a küszöbhöz érek, rám lel Égh a
pillantásával, kiválaszt a többi közül, s már látom, indulásra készen felém
fordul.
Jön, hogy megragadja a kezem és hazaráncigáljon innen, mert inkább otthon
kuporog velem, semmint itt a csúfolkodók között hagy. Ha a közelembe ér,
ronda világ támad, még tán le is akaszt egy-két nyaklevest a vigyorgóknak, s én
ezt most nem akarom.
Tudod Bíborka, nekem most semmi és senki nem segíthet, ezzel az én
bajommal úgy, ahogy van, egyedül akarok maradni.
Nincs a világon rettenetesebb számomra – így sellőnek öltözve – minthogy
még annál is nevetségesebben fessek, mint amikor a zsámolyra felállva
kimondtam, hogy sellő vagyok.
Ne sajnáljanak, ne vigasztaljanak, ne lássanak, és ne legyek!
A lányöltöző ajtaja felé senki nem tolakszik. Átfúrom magam gyorsan az
idétlenek sorfalán. Királynők, tündérek kreppszoknyája akad a sellő
pikkelyekbe, foszlanak rólam, a többiek talpa alá gyűrődnek. Fénylő, ezüstös
lapocskáim így semmisülnek meg! Fájó szívvel elhullajtom őket.
Ami igaz, az igaz, senki nem figyel rám, csak tódulnak a süteményekkel és
szörpökkel megrakott fehér asztalok felé. A lemezjátszó tűje csikorog, Szécsi
Pál Egy szál harangvirág dala felcsendül. Utálom én ezért is a farsangi bált, az
ilyen ocsmányan hazug dalszövegekért. Mert nekem senki nem fogja énekelni,
hogy ennyi csak, mit adhatok, és kívánok még nagyon sok boldog névnapot.
Mert az én féloldalas megjelenésem mellett még a nevem is hülyén hangzik. A
Paula, abból lett a Pupin. Rühellésre méltó és gyűlöletes név, mint mindenem.
Legjobb, ha nem vagyok.
S ezen a boldogan indult téli napon, amikor kinn a hópelyhek csendesen
ereszkedni kezdenek a focipályára, és a kastély fenyőfái méltósággal kapkodják
magukra fehér lepleiket, én éppen elhagyom a zsibongást, napom egyetlen
ügyesnek mondható mozdulatával egy keskeny ajtórésen át besomfordálok az
öltözőbe.
Amennyire lehet, lassan és dobogó szívvel hajtom be magam mögött a barna
furnérlemezes ajtót.
Az öltöző csak egy keskeny folyosó, a végében nagy ablakkal. Két oldalt a
falnak támasztva hosszú tornapadok, rajtuk nagy halmokban az iskola összes
jelmezbe öltözött lánykájának a gönce. Rakott szoknyák, bordó nadrágocskák,
kék pamutszoknyák és fekete meg barna, bakancsszerű fűzős bőrcipők.
Beszórva a padok alá. A legtöbb kibomlott fűzővel, kitaposottan hever a szürke
kövön.
Tömény, meleg testszag árad. Nyoma sincs itt a tornaterem előtti sütemények
édeskés, bódító párájának. Mégis Bíborka, itt most nekem nagyon jó.
Mert mozdulatlanok köröttem a levetett szoknyák, blúzok és nadrágok. A
cipők sem csosszannak, koppannak. Itt senki nem keres, és nem talál rám. Talán
Égh is szerencsésen megfeledkezett rólam, s amikor hazaérünk, az arcomon
látott kínlódást valahogy nem említi. Ez lenne nekem a jó.
El is határozom, végig itt maradok a farsangi mulatság alatt. Dehogy teszem
ki innen a lábam! Megtaláltam a megoldást szorult helyzetemre.
Az ablakhoz surranok, nézem, ahogy kékes homály tekeredik a hótól fehérlő
fenyőágakra, a focipálya is ezüstösen csillog, a hó lassan mindent
megajándékoz sejtelmes ragyogással.
Örvendek, legalább nekem is jut a mai nap szépségéből. Mind közelebb és
közelebb megyek az ablakpárkányhoz.
S ekkor elsuhan előttem óvatosan egy árnyék, elfedi a kinti látványt. Olyan,
mintha értem jött volna, hogy megragadjon az üstökömnél fogva, amiért mindig
azt teszem, amit nem kéne.
Fülelek tovább, ám egy pisszenés sem hallatszik. Felemelem a fejem, éppen
csak elszakad tekintetem a padlón csúszkáló kék és sárga sálaktól, meg a
prémes gallértól, ami egy sáros csizmatalp mellé hullott. Egy villanással újra
sűrű, letaglózó fehérség takarja be a fenyőket és a focipályát.
Jaj Bíborka, drága Gipszmária, mit nem tettél velem? Hiszen nem mást látok,
nem másba találtam belepillantani, mint a tükörbe. Zsigó állíttatta ide a
lányoknak, ez előtt fésülködtek egyenként tornaóra után. A kastély pincéjéből
hozatta fel tegnap a nyolcadikos fiúkkal. Égh is segített, ő hozta a tükör talpát.
Tegnap a többi lány mind elé állt, egyenként tépdesték a tükör előtt kipirult
arcukba csapódó hajukat, és gyűrték a fülük mögé, és nyálazták a szájuk szélét.
Mind hosszan és aprólékosan vizsgálgatta izzadt arcát meg a ruházatát ebben az
ovális tükörben.
Én persze nem álltam elé, csak végig néztem az összes lánynak a
tollászkodását, aztán úgy tettem, mint aki már az elején túlesett a fésülködésen,
és lehajtott fejjel felvonultam a tanterembe.
Rettenetes most a tükör sugárzása. Fehér ingemre tapad a szemem, és
érzékelem, amint már annyiszor, hogy a bal karom jól láthatóan befele fordul,
vékonyan és élettelen eláll a törzsemtől, szerteszét nyíló ujjaim esetlen mutatnak
lefelé, a bal csípőm kissé megroggyant, mintha oldalra fordulna állandóan.
Mindig ilyen idétlen a testtartásom ! Főleg, ha megfeledkezem magamról.
Mintha örökké mások bocsánatáért esedeznék, pont olyan vagyok.
De a félszeg testtartás mind semmi, a riasztó szörnyűség feljebb honol.
Ott-ott, a nyakamnál kezdődő gyűrődés, az az egymást szabdaló, egymáson
feszülő, egymásra gyűrődő élettelen bőrredő, mint a gyűrött lepedő a mosatlan
rongyok között, tart felfelé a bal oldalamon a csúfság.
Margit azt mondta, ha tükörbe pillantok, az ne tartson tovább három
másodpercnél. És akkor is csak a jobb felemnél nézzem magam.
De most a tükörben a bal felem láttam meg. Siralmas és elfogadhatatlan, mert
egészen a fülemig húzzák a redők a bal szemhéjam, és a szájam bal csücske is
lefele konyul. Mélyedések, sötétlő egymásra rakodások vannak az arcomon.
Hiába szép a másik felem, benn sem látni szebb arcfelet. Meg nekem csigás,
szőke hajkoronám van. A belé font fehér szalagoktól most még gyönyörűbb. A
kintről sugárzó kékes fényben egészen párásnak és omladozónak tűnik. Mégis,
amit szemlélek, az most a rettentő csúfság maga. A csúfság hatalma! A
homlokomtól az államig a megsemmisítő folt.
Fura, apró villanásokban a jelmezemre tűzött celofánpikkelyek darabjai most
egymáshoz verődnek. Ha nem tudnád Bíborka, éppen a belőlem kitörő
zokogástól rezegnek, némelyik lemondóan elhagyja sellő testemet, és a padlóra
hullik.
Gyökeret vert a lábam, bámulom a kékségtől, fénytől búcsúzó üveglapot, a
tükröt. Kintről pedig virít a frissen lehullott hó szikrázó fehérsége, és azt üzeni
dörömbölve az agyamban, hogy fogoly vagyok, bezáródtam ide.
Legszívesebben ebben a pillanatban el is süllyednék.
Haragvó, kínlódó pillantásom még mindig a bal felemet elfoglaló sebhely
mélyedéseiben, kitüremkedésében turkál.
Az a Nagyhatalmú hova tette a szemét, amikor ebbe beleegyezett? Amikor a
forró toros káposztás fazék megbillent a sparhelten, s mire Margit elkapta, már
késő volt. Csak egy löttyintés volt az egész.
Régen minden második falusi házban előfordult ilyen szerencsétlen eset,
hogy a forró edényből kiömlő víz valakit telibe talált, hogy zsír pattant
valakinek a szemébe, vagy a gyerekek magukra rántották a húslevest vagy a
toroskáposztát. De olyan mégiscsak ritkán volt, hogy a fortyogó, sűrű étel egy
asztal alól kimászó, kétéves gyerek arcára, vállára loccsanjon, amikor éppen
védeni akarják. Épp akkor. Ezt mi sem igazolja jobban, minthogy a másik felem
épségben maradt.
Ha úgy vesszük, megkönyörült rajtam a Nagyhatalmú. Margit szerint ő akkor
is velem volt, még ha nem is hallottuk a szárnysuhogását.
Ordítani kezdtem, nyomban egy hideg vizes ronggyal képen töröltek. Margit
vizet löttyintett egy lavórba, s abba dugta a fejem. Azt mesélte, vadul
kapálóztam, és prüszköltem, de ő csak szorította a vállamat, s teljes erővel
nyomott le a víz alá. Mint az alvadt vér, olyan csomók úszkáltak a szemem
előtt, a sűrű toroskáposzta terjedni kezdett a vízben. S ott úszott körben a hajam
is, ragacsokba tapadva.
A ruhám későn fejtették le rólam, nem gondolták, hogy a forró léből jutott a
bal vállamra, s a bal lapockámra, az oldalamon le, egészen a csípőmig, és a bal
combon elülső fele is kapott belőle. Ráadásul mélyen rám égett a zsíros lé.
Hiába vonaglottam, nem gyanították, hogy az égés nem csupán a képemen dúl,
a vállamat, a karomat és a combomat is érte.
Ez maradt utána, az eltorzult bal felem. Bal karom kifelé fordulva lóg esetlen,
és balra roskadva járok. És sosem feledkezek meg az egyszerű szabályról,
akármi van, csak a jobb felem tartom mások felé, még családtag felé is. Égh felé
is csak a jobb felemmel fordulok, nehogy elszokjak a jobbos irányú
mozdulattól, mert akkor óhatatlan a bal felem fogom megmutatni a legkevésbé
ildomos pillanatban.
Ha ütnek vagy szavakkal sértenek, akkor sem teszek másként.
– Ne állj senkivel se teljesen szemközt, még kevésbé állj elé balról,
semmiképpen. Inkább menekülj, fuss el!
Hogy roggyanna rá az ég arra, aki a farsangot kitalálta! Ha nincs ez a
jelmezes felvonulás meg összegyűlés, akkor megmaradhattam volna ma is a
jobb feles mozgásomnál és félreállásomnál, s akkor nem röhögnek ki a többiek
a sellőlány öltözékben, és nem látszott volna a sebhely sem.
Ki gondolta, hogy én ügyetlenül felvetem a fejem, s Égh arcát keresem a
zsámolyon állva, kutatom a szemét és a vonásait, benne a helyeslő, simogató
pillantást.
Az arcom elé fésült tincsek egy gonosz fuvallattól, de leginkább saját léptem
lendületétől hulltak hátra, feltárva a két arcfelem közti kiáltó ellentétet,
egyszerre a szép és a rút arcot. S aztán már késő volt. Minden erő elhagyta a bal
kezem, és nem mertem visszaigazítani a hajam.
Most idebenn a szürkeséget feloldó kinti kékség, az ezüstösen pergő hópihék
csillámai sem segítenek. Csúfságom szétterül a tükörben, egyre bővülő
körökben.
Jobb kezemmel letépem derekamról a maradék celofán pikkelyeket.
Gyűröttek, és mint a hópihék, lassan táncolva hullanak lefelé.
– Fordulj el! – motyogok magamban, s a kicsusszanó hangok szánalmat
keltőek az áporodott szagú öltözőben.
Folyamatosan áramlik be a vidám nyüzsgés zaja, amire áhítoztam. Kissé
felocsúdva kezdek hátrálni, s ahogy mozgolódom, nagy robajjal a kőre verődik
Zsigó vésője. A jelmezemből kiálló seprűcsomók megakadtak a végében, s most
nagyokat visítva fordul a véső párat a kövön.
Felragadom, s heves lendülettel lépek a tükör felé, s még mielőtt a tükörlap
újból elém rajzolná csúfságom, panaszos nézésem, aminek a hatása a fénytelen
öltözőben túltesz minden más árnyékon, a jobb kezembe szorított vésővel
lesújtok. Egyenesen a tükör közepébe. S nincs megállás, még vagy kétszer az
üveghez verem a vésőt.
Akkora a csattanás, hogy sem a kinti morajlások, sem saját nyüszítésem
hangjai nem hallhatóak, csak a frissen csörömpölő szilánkoké. Teljes már a
sötétség az öltözőben, kintről sem látszódik a havazás, meg a távolban pislákoló
utcai lámpa fénye sem. Üvegdarabkák potyognak a lábam elé, kis szúrásokat,
finom érintéseket észlelek.
Nem fáj, Bíborka, akkor sem éreznék semmit, ha a szilánkok mind egyesével
a hasamba és a combomba fúródnának.
A nyüzsgés és a vidámság hangjai aztán szépen visszatérnek. Finom, meleg
hullám csúszik le a bőrömön, talán a karomon vagy a bokámon is van belőle.
Mindegy, türelmesen várok, itt úgyis rám találnak. Amikor majd a teremben
minden véget ér, akkor mind iderontanak, s idegenkedő rosszallással körbe
vesznek, míg nem elvonszolnak.
Váratlan tompa puffanást hallok, léptek tartanak felém. Valaki a villanyt
felkapcsolta, s a mennyezetről csüngő bádogtányérból foltos, gyér lámpafény
érkezik. Látszanak megint a szétdobált ruhák, felső testeket, lábakat formázó
rongydarabok, s a lépteket elhagyó bakancsok, apró csizmák.
A lábamnál sok-sok, éles tükördarab, melyek mind a pengék, úgy hevernek
egymáson. Jobb kezemmel szorítom a balt, főleg ott, ahol a meleg áramlás
bizserget.
Csodálatos a sötét karton a tükör helyén. Sikerült szétvernem Zsigó ajándék
tükrét, csak a keret szélein fénylenek a vékony törmelékek.
Most észreveszem, mennyire kapkodva lélegzek. Kitörne rajtam az elégedett
kuncogás, ha erre ő időt hagyna.
Megrázza a vállam, és rám kiált:
– Pupin, három percet bírtál volna ki, utána már nem téged lesnek. Hogy a
ragya verje ki őket, a más baján így röhögni!
Margit ott hagyta a roskadó asztalt, tele krémesekkel és
csokoládétekercsekkel. Kijött a zsúfolt belső teremből, áttört a jelmezes
csoportokon, elhaladt a bizalmasan kuncogó nagylányok előtt, a fiúkat, akik a
bordásfalnál támaszkodtak, valósággal oldalba lökdöste, s máris benyitott ide az
öltözőbe, ahova senki más nem tévedhetett abban a percben.
Kiránt az üvegtörmelékek közül, tenyerét végig futtatja megtépázott sellő
testemen, kitépi hajamból a fehér selymeket, s átkötözi vele a karom, a csomót
szorosra húzza. Erős kézzel, elszántan dolgozik rajtam, véget vet a finom meleg
bizsergésnek.
Hogy rogyna rájuk a magas mennybolt! – szitkozódik, de a szavakat halkan
ejti ki, figyelme a karomra tapad. Mikor látja, hogy nem áramlik belőlem már a
vér, a tornapad széléhez vezet, megrántja az ép felemet. Engedelmesen
leroskadok, ő meg a sarokból előráncigált söprűvel és lapáttal a kezében
hadakozik. Az üvegszilánkok két-három söprés nyomán eltűnnek, zubogva
landolnak a sarokba állított bádogkannába. Fehér kötényének a sarkával
nyomkodja az arcom.
– Menj gyorsan haza!
Hálásan simulok Margit derekához, ruhájába mélyesztem a csúf felemet, és
érzem a sütőben sercegő vajdarabkák, fánkok édes páráját az orromban.
Az én csodálatos nevelőanyám, tudja mindig, mi a leghelyesebb. Láthatod
Bíborka, egy rossz szót nem mondott, pedig összetörtem a tükröt, és nem a
véletlen műve volt, ő mégis kimenekít engem.
Csak egyetlen dolgon nem segíthet, nem teheti semmissé a csúfságom, a
felemás arcom. Semmit nem ért a tanácsa, hogy a jobb felemet tartsam oda,
mert a bal annál jobban feltűnt, minél hevesebben próbáltam rejtegetni.
Ezen csak ő javíthatna, a Nagyhatalmú, de neki ezer más dolga akad, én meg
elégedjek meg azzal, hogy szüntelen hozzád beszélhetek, Bíborka.
Te arról sem tehetsz, hogy a seb velem növekedik.
Nem is értem, mi vitte rá Margitot, hogy sellőnek öltöztessen. A vasorrú bába
vagy a csúf béka jobban megfelelt volna, azok illenek hozzám.
Margit most a bal karomnál fogva megragad és vonszol a kijárat felé. Még
egyszer hátra sandítok és megint elönt a megkönnyebbülés, amiért a tükröt
összetörtem, s Zsigó nem hozathat a pincéből helyette másikat, mert nincs ott
több, s egyhamar nem is lesz.
Visszatér az izmaimba a feszes tartás, érzem ahogy felemeltem a véső
markolatát, ahogy elárasztott a hidege, majd egymás után többször a fejem fölé
lendítve lesújtottam, aztán hallottam a friss csörömpölést.
Erre gondolok, miközben Margit a kabátomat a vállamra terítve vezet a
kijárathoz. Valósággal lökdös, igyekszik mielőbb megszabadulni tőlem, ami
érthető is részéről. Benn a teremben, az érett sárgán és virítóan fehéren meg
pirosan sorakozó süteményeknél neki sok dolga van.
Pár év múlva te leszel itt a legszebb. Tapsolni fognak, ha megjelensz közöttük
a jelmezedben – mondja konokul.
Erre bólintok, belemegyek a játékba, bár mind a ketten tudjuk, mennyire
lehetetlen ez. Soha és senki nem láthat szépnek. Felemás vagyok, ahogy az
öltözőtükörben láttam. Tudja ezt jól Margit, tudja jól Égh is.
Szerencsére nem Égh talált rám, s nem ő vonszol most a hóesés felé, hogy
tűnjek el innen minél előbb, mert csak zavarom azokat a köröket, ahol éppen
tobzódik a farsangi klubdélután, ahol a lemezjátszóról szólnak a slágerek, a fiúk
felkérik a lányokat, mind szépen táncolnak, apró léptekkel rázva magukat,
miközben egymásra bámulnak vagy a plafonra. Csupa vidám kacaj és mosoly az
összes táncoló arca. A belső teremben pedig a kisebbek tömik magukba
élvezettel a süteményeket.
Közöttük táncol Égh is, ott benn, elfeledkezve arról a kellemetlen pillanatról,
amikor a gúnyolódók célba vették felemás arcom. Amikor megkapta a magáét a
csúnya arcú sellő lány. Azt kapta, amit megérdemelt. S ez ellen Égh sem tehet
semmit. Ne is akarja, hogy én úgy tegyek, mintha elhinném, hogy ő ezt egyszer
semmissé teheti.