Janics Zsuzsa: Az én nyaram

Valahogy egy búzamező jut eszembe a nyárról. Sárgán, melegen és szárazon. Ahogy
fújja a szél és körülöleli az ég kéksége. Gyakran érzem ezt a meleg szelet nyáron. Látom
magam előtt a változást, miközben minden lélegzetvételemben ott van az emlékezés is.

Van egy fotó rólunk. Az utolsó együtt töltött nyarunkon készült. Sétáltunk a tenger
felé és a kislányom közöttünk szaladt. Akkor még nem tudtam, amit talán Te már sejtettél.
Hogy ez lesz az utolsó. Az utolsó nyár, amikor még volt egy nővérem, aki mellettem
sétálhatott. Ma ez a fotó többet jelent nekem, mint bármelyik másik rólunk. Az az utolsó nyár
a mi búcsúnk volt.

Olyan pillanatokra emlékszem, amik akkor nem is tűntek fontosnak. Sorban állunk a
kávézóban, szemben ülünk egymással reggeli közben vagy beugrunk egy boltba. Akkor még
azt gondoltam, hogy van időnk és ezek a pillanatok járnak nekem. Még szabad nevetnem és
morognom, lehetek nyűgös és szótlan. Ma annyi mindent szeretnék elmondani. Az a nyár túl
gyorsan repült el. Az ősz észrevétlenül kopaszította meg a fákat. A félelem hívás nélkül jött
és marasztalás nélkül is köztünk maradt. Te búcsúztál. Én a halálod pillanatában sem tudtam.
Csak simogattalak és azt akartam, hogy lélegezz tovább. Életem leghosszabb tele jött el.

Azóta nem voltam a tengerparton. Korábban, ha figyeltem a vizet, változónak
gondoltam az állandó hullámzását. Rá ült a mellkasomra a végtelensége és az én
jelentéktelenségem. Tudom az élet megy tovább. Mind aprók vagyunk, szinte észrevétlenek.
Láttam ahogy a búzaszemek kiperegnek az ujjaim közül. Éreztem az elmúlást. Éreztem a
hiányt. Meg kellett ismernem a már nélküled hullámzó búzamezőt.

Majd nehézkesen, de érkezett végre egy új tavasz. Ez a tavasz hozott valakit az
életembe, akit Rólad neveztem el. Visszakaptam tőle a nyár melegéből és ebben a meleg
nyárban a búzaszemek lassabban peregnek a tenyeremből.