Juhász Gabriella: (részlet az Őrizd meg a nyugalmad című novellából)

– Úgy látom, fiatalember kitűnő referenciája van, de nálunk már minden állás be van
töltve – mondta Aladár, és gondterhelten ráncolta homlokát. Aztán az iratok fölött alaposan
szemügyre vette, és azonnal feltűnt, hogy alacsony, kissé zömök testalkatához határozott,
magabiztos jellem társul. És a tekintete… nyílt és tiszta. Ez nagyon tetszett neki, majd így
folytatta: – De rövid távra tudnám alkalmazni, mert az egyik pincéremet baleset érte.
– Köszönöm, uram. Nem fog bennem csalódni – válaszolta Szép Mihály, és amennyire
csak tudta kihúzta magát.
– A nővéremtől kap ruhát és minden szükséges információt az éttermi munkához. Holnap
kezdhet.
– Köszönöm, uram – bólintott a fiatalember, és kimért léptekkel távozott.
Aladár néhány percre lehunyta szemét, hátradőlt a székében. – Minden jól alakul. Délután
megérkezik Miranda, estére remélhetőleg Milán is. A fiam holnap diplomás ember lesz –
biccentett elégedetten, aztán felállt és kiment az irodából.
*
A tenger hullámai már kisimultak, és a fekete víztükör foglyul ejtette a hold ezüstarcát,
mire a piros Mazda begurult a garázsba. Miranda kivette bőröndjét a csomagtartóból és
besietett a házba. Hosszú hajával, magas, nyúlánk termetével igazi modellalkat volt.
Aladár és Lujza a nappaliban várták.
– Sziasztok! – libbent be az ajtón, és egy-egy puszit cuppantott az arcukra. – Kicsit
késtem. Milán hol van? – kérdezte kíváncsian.
– Nemrég telefonált, hogy holnap érkezik, de ne idegeskedjünk, a diplomaosztó délután
lesz, és addigra ideér – mondta az apja fejét csóválva.
– Én azért ideges vagyok – tette hozzá Lujza. – Nem szeretem, amikor az utolsó
pillanatban esik be.
– Ha az mondta: ideér, akkor úgy lesz – nyugtatta meg nagynénjét Miranda – Pihenjetek
le. Jó éjszakát! – Azzal eliramodott a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Előkapta
mobilját, kikereste a képek közül azt, amelyiken a magas, jóképű fotós volt. Hetek óta
nézegette, egyfolytában róla ábrándozott. – Pietro – suttogta, és a szeme fényesen csillogott.
A reggel már rég odébbállt, amikor hunyorogva ébredezett. Első gondolata megint a fotós
volt. Még dédelgette magában a közös munka emlékeit, mikor kopogtak az ajtón.
– Ébren vagyok! Gyere be! – kiáltotta és nagyot nyújtózott.
– Hasadra süt a nap! – lépett be Lujza. – A nagyiék már készülődnek. Nagyon izgatottak.
– Tudod, mennyire nem bírom a felhajtást. Én gongütésre érkezem – mondta a lány.
– Jól van. Mi előbb indulunk, majd ott találkozunk.
– Rendben.
Nem sokkal az után, hogy Lujza kiment a szobából, megcsörrent a telefonja.
– Szia, Milán – szólt meglepetten.
– Szia, hugi. Nagy bajban vagyok.
– Mi történt?
– Lerobbant az autóm félúton hazafelé, és… Micivel vagyok.
– Te jó ég! Ha ezt apa megtudja!
– Nem tudhatja meg! Azonnal kirúgná az állásából.
– Jaj, Milán, mi lesz az ünnepséggel?
– Nem tudok visszaérni! Legjobb esetben valamikor éjszaka. Kérlek, most varázsolj!
– Jól van, de ha lebukom, mindannyian megisszuk a levét – seppegte, majd kinyomta a
mobilját.
Átment testvére szobájába, kikészítette a ruháit, aztán óvatosan terepszemlét tartott, mit
csinálnak a többiek. Került-fordult néhányat a házban, majd úgy tett, mint aki elmegy
szépítkezni. Amikor meggyőződött róla, hogy mindenki indulásra kész, gyorsan összeszedte
a kellékeket és berohant a fürdőszobába. Beigazította a tükrös szekrényt, rápillantott testvére
fényképére és kezébe vette az ollót… Amikor felvette az öltönyét fülig ért a szája.
– Szerencséje Milánnak, hogy kicsi a mellem – nevetgélt magában. – Csak egy baj van –,
és elkomorult az arca – a lába két számmal nagyobb… – és kitömte a cipő orrát a
térdharisnyájával.
A rendezvényen csak a család vett részt. A lefoglalt öt ülőhelyből egy üresen maradt.
– Hol van Miranda? – kérdezte nagyanyja az apjától.
– Biztos megint késik, szokás szerint – mondta, és büszke mosoly ült ki az arcára, mikor
megpillantotta „fiát” az emelvényen.
Az ünnepség végén a tömeg úgy nyüzsgött, mint egy óriási hangyaboly. A fiatalok
bankettre mentek, a vendégek hazafelé tartottak. Ők négyen örömtől mámorosan autózták
végig az utat. Újra és újra felidézték, milyen elegánsak voltak a fiúk, és milyen csinosak,
szépek a lányok. Csak egy dolgot nem értettek: mi történt Mirandával, hogy nem jött el? És a
mobilja is ki volt kapcsolva.
Másnap reggel Aladárnak az volt az első, hogy benézett a gyerekeihez. Milán mélyen
aludt, öltönye a fotelon hevert. – Talán már hajnalodott, mire hazaért – gondolta, és halkan
becsukta az ajtót. Mirandánál le volt engedve a redőny. A fal felé fordulva, szinte elveszett a
párnák közt.
Kora délután a nappaliba indult, mikor a lépcsőfordulóban Lujza jött vele szembe. A nő
egy pillanatra megállt és megfogta a karját.
– Aladár, őrizd meg a nyugalmad – mondta és ment tovább.
A férfi amint belépett az ajtón, mintha villámcsapás érte volna, úgy csuklott össze a
kanapéra. A gyerekei vele szemben ültek. Rövid frizurájukkal olyan egyformák voltak, mint
két káposzta. A döbbenettől eltorzult arccal meredt rájuk.
– Apa, bocsáss meg. Nem akartalak becsapni – szólalt meg Miranda, és könnybe lábadt a
szeme.
– Miattam történt. Én vagyok az oka – mondta Milán, és tekintete őszinte megbánásról
tanúskodott.
– Most menjetek – intett Aladár és lehajtotta a fejét.
Amikor magára maradt, tenyerébe temette az arcát, és fölszakadt belőle a keserűség:
– Miféle kegyetlen tréfája ez a sorsnak? És miért?… Miért?
*
Júliusban
Mihály már negyedik hete dolgozott az étteremben. A főszezon kellős közepe volt és
rengeteg vendég. Ebben a turistaáradatban figyelt föl a rövid, fekete hajú lányra, aki mindig
ugyanannál az asztalnál ült. Legtöbbször egyedül, ritkán egy másik, szőke hajú nővel.
Beszélgettek, kávéztak, néha hangosan nevetgéltek, és a hangja szebb volt a legszebb
muzsikánál. Egy nap azon kapta magát, hogy percek óta nézi, pedig nem egy „töltött
galamb”, aki után megfordul az utcán. De az arca, a mosolya nagyon bájos volt… és a szeme,
azok a gyönyörű tengerkék szemek…
Egyik szabadnapján meglátta a parton egyedül sétálni, és ráköszönt.
– Jó estét, kisasszony – és mélyen a szemébe nézett.
– Jó estét – válaszolta kedvesen Miranda.
A nap utolsó sugara bronzvörösre festette az arcát, a langyos szél a hajába borzolt. Fehér
nadrágjában, kék-fehér csíkos pólójában olyan volt, mint egy tengerészsuhanc, de még így is
elbűvölte az új pincért. Ezen az éjszakán mindketten egymásra gondoltak.
Mihály úgy vélte, ha legalább fél fejjel magasabb lenne, talán próbálkozhatna egy
randival.
Miranda még álmában is mosolygott. Életében először rabul ejtette egy férfi tekintete.
*
A következő héten
– Miranda, talán lomtalanítasz? – kérdezte Lujza csodálkozva.
– Túladok a magas sarkú cipőimen.
– Mind a huszonöt páron?
– Ne gúnyolódj, Lujza! Nincs is annyi.
– De miért? Eddig másba sem akartál járni.
– Az eddig volt. Ezután csak lapos sarkút hordok, mert az sokkal kényelmesebb –
válaszolta, és zavartan pislogott.
– Kérem a hölgyeket, fáradjanak a nappaliba, mert az urak nagyon várják őket! –
viccelődött az apa.
Amikor mindannyian a helyükön ültek, Aladár elégedetten végignézett a gyerekein. Az
után a bizonyos diplomaosztó után Miranda elment az ékszerészhez, kilövette a fülét, és attól
kezdve egy pici arany fülbevalót viselt. Az apa tudta, hogy ez a mély megbánás jele, és
nagyon értékelte.
– Nos, gyerekek, meséljetek. Mik a terveitek a jövőre nézve?
– Apa, én azt gondoltam szívesen dolgoznék melletted. Egyszer úgyis én fogom vezetni az
éttermet – mondta Milán.
– Jól van, fiam. Ennek nagyon örülök! Számítottam rád. És te, Miranda?
– Úgy döntöttem, itthon maradok, és én is veletek dolgozom a családi vállalkozásban.
– Jól hallok? Ez biztos? – ámuldozott Aladár tágra nyílt szemmel.
– Igen, apa. Ez biztos.
– Miranda! – csapta össze Aladár a tenyerét. – Ha ez valóság, akkor én vagyok a
legboldogabb a világon! – kiáltotta derűsen, és majd szétvetette az öröm.
Lujza csöndesen nézte őket és könny szökött a szemébe. Ez volt az a pillanat, amikor
Aladár elfelejtette, hogy özvegy.
*
Augusztusban
Mihály keservesen vívódott magában. Az a néhány centi nem csak a magasságából
hiányzott, de az önbizalmát is megrövidítette. Hogy elkerülje a csalódást, megpróbálta
kiverni a fejéből a lányt. Próbálta, nagyon akarta, de nem sikerült. Egyik este, amikor
vacsorához terített, meglátta a parton, és fölcsillant benne az illúzió.
– Sanyi, ki az a nő, aki ott sétál? – kérdezte kollégáját.
A pincér egy röpke pillantást vetett a távolba, és elnevette magát. Ő sem volt benne biztos,
de a hecc kedvéért rávágta:
– A tulajdonos fia, Milán. Ezt jól benézted, kiskomám.
Mihállyal megfordult a világ. Azt hitte, menten elájul. Ez nem lehet igaz, hogy…, hogy ő
egy férfi… nem, ez nem lehet…
*
Ugyanebben az időben
Miranda a bárpultnál üldögélt és a főpincérrel beszélgetett. A többiek tálcákkal karjukon a
vacsorát szolgálták fel.
– Alex, milyen az új pincér? – kérdezte és kifelé sandított.
– Remek fiú! Jól jártunk vele.
Miranda elmosolyodott, fölállt, és kiment az étteremből. A teraszon két pincér
sürgött-forgott a terítékekkel. Ahogy elsétált mellettük, lopva visszanézett Mihályra, és úgy
érezte: kiugrik a szíve a helyéről.