Karanics Dávid: A gurman (részlet)

1
Marty leállította az álcázott szolgálati járművet a kordonon kívül. A magas házak között
eldugott sikátort járőrautók zárták el; egyenruhások próbálták távol tartani a
kíváncsiskodókat, de a tömeg így is nyújtogatta a nyakát, hogy belásson az élő sorfal mögé.
Akinek sikerült, felhördülve adta át a helyét a többieknek. Marty észrevett egy lányt, aki alig
bírta lent tartani a vacsoráját. Megértette a reakcióját.
– Nézd a kibaszott keselyűket – morgott Joe. – Esküszöm, képesek volnának köntösben is
az utcára rohanni, csak láthassanak valami disznóságot.
Marty nem hibáztatta. Ő is ideges volt. Ez az ügy kezdett elég szépen elbaszódni.
– Még nem biztos, hogy a mi ügyünk – próbált kapaszkodni Marty az utolsó szalmaszálba.
– Hagyjuk már, öregem. Ez lesz a harmadik hulla. Te is tudod, én is tudom.
Amíg beszélt, az egyik járőr észrevette őket és intett. Joe felemelt kézzel viszonozta.
– Te, hogy is hívják azt a faszit? – kérdezte.
– Fogalmam sincs. Tudod, hogy szar a névmemóriám.
– Emlékeztess már: kivel is feküdtél le, hogy nyomozó lehess?
– Anyáddal. De mire odaértem, már megelégedett egy kézfogással is. Fáradt volt.
– Szemét! – röhögött fel Joe.
Marty szerette, amikor nevetett; öblös volt a hangja, és mindig hátravetette a fejét, ha
valamit igazán viccesnek talált. Isten a tudója, szükségük volt a humorra ebben a melóban.
– Foglaljuk össze, mit tudunk eddig – mondta Marty, és az ujjain kezdte számolni a tényeket.
– Tudjuk, hogy éjszakai pillangókra hajt, olyanokra, akiket senki nem keresne. Elrejtené a
hullákat, de vagy nem elég alapos, vagy nem elég okos. A héten ez lesz a második áldozat,
összesen három.
Joe helyeslően bólogatott.
– Chrissie Temple és June Milldew – olvasta fel a noteszából. – Összefüggés a
szakmájukon kívül semmi. Nem ugyanazon a környéken dolgoztak, és nem ugyanannak a
stricinek. Maximum közös kuncsaftok, de az zsákutca. Chrissie fehér, magas és szőke. June
ázsiai, nagyjából százötven centi, fekete haj.
– Vagyis semmi közös.
– Semmi – hagyta rá Joe.
Ezt a beszélgetést már vagy tucatszor lefolytatták, de egyikük sem bánta. A nyomozás
szerves része volt a „passzolgatás”, ahogy ők hívták: újra és újra végigmondani a tényeket,
amíg egy napon az egyikük fejében helyre nem kattan valami.
Eddig semmire sem jutottak, és ez kezdte rendesen idegesíteni Martyt. Volt egy őrült, aki
éjszakai lányokat kap el, megcsonkítja és megöli őket. Pár apró részletet sikerült megóvni a
sajtótól, de jó pár ígéretbe és szívességbe került. Nem került be például az újságokba, hogy
a holttesteken fognyomok és rágásnyomok voltak. Beteg egy fasz, gondolta Marty. Se a
kamerák nem vették fel, se szemtanú nem látta. Vagy piszok szerencsés, vagy kívülről
ismeri a város minden szögletét. Remélte, hogy az előbbi. A szerencse nem tarthat ki
örökké.
– Menni kéne – mormolta Joe.
Marty rápillantott. Ahogy az arcát tanulmányozta, észrevette rajta a fáradtság első jeleit: a
karikás szemeket, és azt, hogy a máskor divatos borosta most szimplán elhanyagolt
szőrzetnek tűnt. Őt is megviseli, gondolta.
– Még fixírozol egy kicsit, vagy indulunk melózni? – kérdezte Joe, a semmibe nézve.
– Mehetünk. De ha valamit el akarsz mondani, ez jó alkalom.
– Mégis mit?
– Nem iszol?
– Bazd meg, tudod, hogy nem.
– Oké, oké. Csak aggódom.
– Nem kell. Minden rendben van.
Marty még egy pillanatig bámulta, aztán bólintott. Ha Joe azt mondta, hogy leállt, akkor
leállt. Talán a válás eléggé megrázta, hogy összeszedje magát. Sajnos sok szempontból túl
későn.
– Menjünk, bassza meg.
Marty odaintette a lelkes rendőrt. Egy gyors pillantással leolvasta a névtábláját: McNeely.
Egy ír zsaru bemegy a kocsmába, gondolta, és elmosolyodott. Joe üdvözölte a kölyköt, amíg
Marty feltérképezte a környéket.
Ugyanaz a lepusztult városrész, mint a többi helyszín: gyártelepek, kupik, néha egy olcsó
késdobálóval megfűszerezve. Errefelé senki nem néz a másik szemébe, mert az bajt
hozhat. Semmi új nem látszott a tetthelyen. Hátha a járőr tud valamit.
– Jelentsen. Mik a tények? – kérdezte Marty.
McNeely remegő kézzel lapozta a noteszét. Beszéd előtt idegesen köhintett; az
ádámcsutkája föl-le járt. Marty csak most vette észre, milyen fiatal.
– Uram… hát… egy áldozat van. Szemtanú nincs. Egy nagy kukába volt behajítva, az egyik
kisegítő vette észre, amikor kivitte a szemetet. Intett a kuka felé. – Egyelőre nem tudjuk,
mióta lehet ott, de friss. Nagyon is. Abból, ami… ami maradt belőle, izé… nehéz
megállapítani… – A mondat végére teljesen elzöldült az arca. Marty megsajnálta.
– Mikor végzett az akadémián, McNeely?
– Három hete, uram.
– Nem semmi ügy ennyire az elején.
– Nem, uram.
Szegény kölyök még összehányja magát a tömeg előtt, gondolta Marty.
– Mit gondol, tudna hozni nekünk két forró kávét? Késő van, és nagy szükségünk lenne egy
kis üzemanyagra. Megtenné?
A fiú képe felderült a lehetőségtől – boldogan menekült el a helyszínről.
– Ez jófej volt tőled – jegyezte meg Joe.
– Úgy nézett ki, mint aki mindjárt kitaccsol. Menjünk, nézzük meg, mitől borult így ki.
Átléptek a sárga szalagon, és intettek az ismerős arcoknak. Ennyi év után sok volt belőlük.
Most viszont elmaradtak a szokásos „hogy vagy?”, „nézted a meccset?” típusú kérdések.
Rendőrök csak akkor ilyen csöndesek, ha nagy a szar, gondolta Marty.
Amikor odaértek a nagy, zöld kukához, meg is állapította: valóban nagy a szar.
Két rendőr állt mellette, amikor odaértek; elfordították az arcukat. Ennyire rossz nem lehet,
gondolta Marty, és kinyúlt a műanyag fedél felé. Ebben a pillanatban átvette benne az
irányítást a szakmai kíváncsiság. Belenézett a kukába, de nem látott semmit. Felnézett
rájuk.
– Ez valami vicc, srácok?
– Fekete zsák, bal oldalt a sarokban – mondta az egyik, de még mindig nem nézett oda.
Marty átvette a gumikesztyűt, amit Joe nyújtott. Kinyitotta a zsákot, és egy pillanatig nem
fogta fel, mit lát. Aztán a részletek lassan összeálltak. Csontok. Tiszta csontok. Mintha valaki
egy barbecue után lerágta volna róluk a húst. Így már értette, mitől ilyen feszült mindenki.
Amikor szélesebbre húzta a zsák száját, több részlet is előkerült. Egy mellkas csontváza
feküdt előtte; a bordák fehérsége élesen vágott a maradék hús vörösébe. Néhány borda
hiányzott. A repedések fűrészes széle azt sugallta, egyszerűen kitörték őket. A bordák
között, mintha az odú mélyén bújna meg, ott volt a lány feje. Az üres szemgödrök
egyenesen Martyra meredtek. A kócos barna haj keretezte a maradványokat. A szemeket
kitépték, az ajkak hiányoztak; az egész fej vigyorgó koponya volt, néhány foltnyi hússal.
Marty gyomra megfeszült, mintha lassan fordulna meg benne valami.
– Bazdki, jól vagy? – kérdezte Joe.
Marty csak intett, hogy nem, és elfordult. Innentől nézegesse Joe; neki ennyi elég volt.
Joe is felnyitotta a fedelet. Egy darabig nem szólt semmit. Marty látta, hogy csak a szeme
jár, majd lassan visszacsukta a kukát.
– Bassza meg – mondta végül.
Marty mélyeket lélegzett az orrán, és sikerült leküzdenie a hányingert. Ha a járőrök előtt
hányta volna el magát, az őrsön szétszedik érte. Joe ebben a tekintetben keményebb fából
volt faragva, de Marty látta, hogy remeg a keze, amikor megtörli a homlokát.
– Láttad a tetoválást?
Marty tagadólag rázta a fejét. Jelen pillanatban nem akarta újra látni, ami a zsákban volt.
Joe észrevette, hogy át kell vennie az irányítást; Marty egy kis időre kicsekkolt.
– Mikor ér ide a törvényszéki szakértő? – kérdezte.
A bal oldali járőr, Morrow, a háta mögé intett. Joe megfordult, és még éppen látta, ahogy a
szakértő leparkol.
Remek, gondolta. Haladunk.
– Mondja meg neki, hogy mindent fényképezzen le, mielőtt kiemelik a zsákot. A zsákhoz
nem nyúlhatnak, biztos lesz rajta ujjlenyomat. Összevetjük az előző tetthelyen találtakkal.
Láttam egy tetoválást valamin, ami talán egy váll volt. Príma fotókat akarok róla. Most.
– Igen, uram – bólintott a rendőr.
A rövid közjáték elég volt Martynak, hogy összeszedje magát. Felegyenesedett, kifújta
magát.
– Kösz.
– Ugyan, testvér. Jobban vagy?
– Ja. Persze. Csak… Joe, bazdki, ez megzabálta.
– Ja.
– Láttad, hogy eltűntek a belsőségek? Üres volt a törzs. A fejét leszámítva, ugye.
– Igen. Azokban magasabb a tápanyag.
Martyt kirázta a hideg. Az egész helyzet szürrealitása jeges zuhanyként csapott le rá. Itt
állnak egy kukánál, a sikátorban és azon elmélkednek, mennyi kalória lehet egy emberi
szívben. Talán az anyjának volt igaza, és inkább David bátyjánál kellett volna dolgoznia a
légkondi-bizniszben. Még nem késő váltani, gondolta. Bár tudta, hogy sosem tenné meg.
Magának is nehezen vallotta be, de élvezte a helyzetet. Felpezsdült a vére az új, bonyolult
ügyektől; minél szövevényesebb volt egy bűntény, annál éhesebb lett a megoldásra.
Most először fordult meg benne: lehet, hogy ez a falat a torkán fog akadni.
– Gyerünk, kérdezősködjünk egy kicsit – mondta Joe. Látta, mennyire küzd Marty. Nem
csoda, hogy ennyire megviseli ez az ügy; tudta, hogy a lányára emlékezteti. Hány éve is?
Három? Három éve, hogy Vee elment. Vannak sebek, amik soha nem gyógyulnak be.
– Oké, menjünk. Kivel akarod kezdeni?
– Először jöjjön az ipse, aki megtalálta a lányt.
Mindketten automatikusan lánynak gondolták az áldozatot. Marty odaintett egy kollégának,
aki elsietett a konyhai kisegítőért. A kihallgatás gyors volt, Joe-val összenézve pillanatok
alatt kizárták az ideges kis emberkét. Marty egy apró fejmozdulattal jelezte Joe-nak, hogy a
melós nem az ő emberük. Ennyi év után egymás legapróbb jelzéseiből is olvastak.
Ezután beszéltek a lebuj üzemeltetőjével. Az izzadós pasas hebegve sorolta a
bocsánatkéréseit, miközben közölte velük, hogy a kamerák csak dísznek vannak; egy sem
működik. Újabb zsákutca. Marty egyre inkább elkomorodott. Olyan nincs, hogy senki nem
látott vagy hallott semmit. Tanácstalanul körbenézett, hátha valami elkerülte a figyelmét.
Ekkor vette észre Sweetie-t, ahogy őt figyeli a túlméretezett napszemüvege mögül. Csak a
tahók hordanak éjszaka napszemüveget, gondolta. A strici alig észrevehető mozdulattal
intett a jellemtelen sedan irányába.
Marty jelzett Joe-nak, hogy kövesse. Mire odaértek, Sweetie már az autójuk oldalának dőlve
pöfékelt valami rettenetes, orrfacsaró török dohányból sodort cigarettát.
– Hogy s mint, hapikáim? – kérdezte Sweetie, és nyújtotta a kezét Marty felé. Joe-t
látványosan figyelmen kívül hagyta.
– Jobban leszek, ha eltakarodsz innen – jelentette ki Joe fenyegetően. – Amúgy minek
öltöztél bohócnak?
Marty akaratlanul is elmosolyodott. Volt igazság abban, amit Joe mondott. Sweetie egy lila,
háromrészes öltönyt viselt, hozzá egy leopárdmintás bundát, ami nyilvánvalóan kamu volt.
Kiegészítőnek egy sétapálcát választott, a tetején egy hatalmas, gyémánt alakú üveg
gombbal. Ha a homlokára tetováltatja, hogy „ripacs”, akkor sem lehetett volna egyértelműbb
– gondolta Marty. Ugyanakkor voltak alkalmak, amikor Sweetie némi védelemért cserébe
értékes információt juttatott el hozzájuk.
– Állj le, Joe – szólt Marty halkan. – Tudod, hogy tud segíteni.
– Segítek én átkelni a túlvilágra – morogta Joe sötéten.
Sweetie tettetett rémülettel összerázkódott. Kevés dolgot élvezett jobban, mint amikor
sikerült felhúznia ezt a nagyképű bunkót.
– Kezdjük újra – próbálta Marty lehűteni őket. – Ki vele, Sweetie, mit tudsz?
Sweetie színpadiasan sóhajtott, majd nyafogós hangon belekezdett:
– Nagy a baj, hekuskáim. A lányok aggódnak. Ha a lányok aggódnak, nem mennek az
utcára. Ha nem mennek az utcára, nem melóznak. Ha nem melóznak, nem tejelnek. És
gondolom tudják, hogy annak nem örülök. Vagyis… nem örülünk. Több kiváló kollégám
nevében jöttem beszélni magukkal.
– Kolléga? – horkant fel Joe. – Tetves stricik vagytok, élősködtök rajtuk, mint a piócák.
Sweetie elvigyorodott, aranyozott fogsora megcsillant a gyér fényben.
– Ezt hadd döntsék el ők, rendben van? Az üzleti modellem különben is titkos – igazította
meg sértődötten a kabátját. – Két lány meghalt, és tuti az a harmadik, akit éppen most
zsákolnak be a haverok. Mondom én, itt valami nagyon nagy baj lesz. A testvérek… – intett
egy távolabbi, kevésbé jól öltözött csoport felé – arra gondolnak, lehet, maguknak kéne
megkeresni ezt a beteg faszt. Tudják, egy kis ódivatú rendrakás jegyében. Marty és Joe
aggódva összenéztek.
– Le tudod állítani őket? – kérdezte Joe.
– Igen, ha kapok most egy ígéretet, hogy elkapják, mielőtt lesz negyedik hulla is. Én is
aggódom a lányaim miatt.
Egy pillanatra eltűnt róla a fölényes, ripacs stílus. Marty megérezte, hogy most tényleg
igazat mond. Egy érző szívű strici, gondolta szórakozottan. Ki hitte volna.
– Ha ennyire aggódsz, talán segíthetsz nekünk azonosítani a testet – mondta, és elővette a
mobilját. Néhány gyors képet csinált korábban a tetoválásról.
Sweetie egyetlen pillantást vetett a képernyőre – és elsápadt. Ha nem támaszkodik az
autónak, talán el is esik.
– Tegye el azt a szart – suttogta, miközben eltakarta a szemét. – Csak annyit mondjanak…
hosszú, barna haja volt?
– Igen.
Sweetie erre keserves zokogásban tört ki. Marty és Joe értetlenül néztek egymásra; nem
nagyon tudták, mit mondjanak. A roham nem tarthatott tovább egy percnél. A strici nagy
levegőket vett, próbálta összeszedni magát, végül hátrasimította a haját, és rekedten
megszólalt.
– Elkapta Gabbiet. A kibaszott Gurman… elkapta az én Gabbie-met.
– Gurman? Az ki? – kérdezte Joe. Marty a hangjában enyhe együttérzést vélt felfedezni.
– A lányok így hívják egymás közt a gyilkost. Tudják… mert eszik belőlük.
– És ezt honnan tudják? Ezt a sajtónak sem adtuk ki – ráncolta össze Marty a szemöldökét.
Sweetie elvigyorodott, keze fejével letörölte a könnyeit. Ha egy pillanatra sebezhető is volt,
az mostanra teljesen eltűnt.
– Vannak ám dolgok, amiket a lányok megtudnak, uraim. Soha nem suttogták még a titkaikat
egy finom, puha fülecskébe? Nem sírták még magukat álomba egy barátságos ölben? –
széttárta a karját. – A lányok előbb tudják az újságot, mint a hírolvasók. Higgyék el nekem.
– Tudsz nekünk mondani valamit ő… – kezdte Marty.
– Gabbie-ről – segítette ki Joe.
– Kösz – bólintott Marty.
Sweetie felszegte az állát, kifújta a füstöt.
– Persze. Príma kis csaj volt. Korábban rövid haja volt, tudják, ilyen kis fruskás, de aztán
megnövesztette. Mondtam neki, kevesebbet fog keresni így. Igazam is volt; nem úgy perkált
a ribi, mint korábban. Már azon gondolkodtam, hogy elpasszolom egy havernak, amikor
kiderült, hogy ért a könyveléshez. Onnantól csak akkor ment keringőzni, amikor kedve volt,
vagy pénz kellett neki.
– Ez kit érdekel, te kretén? – csattant fel Joe. – Az ilyen mocskos részleteket tartsd meg
magadnak. Azt mondjad: kivel volt utoljára, hol strichelt, kik voltak az állandó kuncsaftjai.
Egy lépést tett Sweetie felé, ökölbe szorított kezét a férfi szeme elé emelte.
– És az aberrált részleteket hagyd ki.
Sweetie reflexből hátrébb hőkölt, aztán kihúzta magát, amitől Martynak egy mérges kis
kakas jutott eszébe. Talán el is nevetné magát, ha nem ugrik be újra a halott lány a
szemeteszsákban. Istenem, csak pár évvel lehetett idősebb Viviennél, gondolta. Hirtelen
sem Sweetie-hez, sem ehhez a macska–egér játékhoz nem volt türelme, ami a stricinek
mintha valami perverz előjáték lett volna. Legszívesebben rácsapta volna a sedán ajtaját
erre a féregre. Ránézett Joe-ra, aki mozdulatlanul bámulta Sweetie-t. Nem először jutott
eszébe, hogy ennyi év után valami ösztönszerű kapcsolat alakult ki köztük, valami
kezdetleges telepátia. Joe még egy pillanatig figyelte a stricit, aztán bólintott, és az autó felé
intett a szemével. Marty hálás volt a menekülőútért. Nem volt benne biztos, hogy sokáig el
tudja még viselni Sweetiet. Beült a volán mögé, és a kesztyűtartóban kezdett aszpirint
keresni a feltörekvő fejfájásra. Az eső közben rákezdett, nagy cseppekben dobolt a
motorháztetőn, tompán és idegesítően.
Közben Joe serényen jegyzetelt valamit a noteszébe. Amikor Sweetie befejezte a diktálást,
Joe elégedetten becsapta a füzetet, és eltüntette a kabátja zsebében. Aztán szélesen
vigyorogva kezet nyújtott a stricinek. Sweetie annyira meglepődött a gesztuson, hogy
reflexből viszonozta.
Marty előre látta, a csapdát. A motorháztetőn koppanó esőcseppek zaján át is hallani
lehetett Sweetie fájdalmas szisszenését, amikor Joe tiszta erőből megszorította a lányos
kezét. Joe hangosan nevetve hagyta ott a jobbját dajkáló stricit, aki a másik kezével
sértődötten beintett neki, ahogy Joe hátat fordított.
Mire Joe beült a jobb oldalra, Sweetie már eliszkolt egy csatorna felé, a társai közé.
– Na, megtudtál valamit érdekeset? – kérdezte Marty. – Ezen a ponton valami csodára lenne
szükségünk.
– Annál jobbat is tudok, testvér – felelte Joe, és rákoppintott a jegyzeteire. – Gabbie utolsó
ismert melójának pontos címe.
– Az talán elég lesz – mondta Marty, és beindította a motort.