Kiss Gyöngyvér: Kint és bent

Munkások zajára ébredek. Dolgoznak a ház falán, hogy szigetelés által nyerjen még egy réteget.
Szememet lehunyva tartom, hiszen egy rég látott Csáth-film óta tudom: az álmaim így
maradhatnak meg. Gyorsan próbálom is idézni, ami még feljöhet: lehúzott ablakkal száguldoztam
az anyósülésen, majd egy lakókocsiba kerülök egykori családommal. Anyám kiabál velem: már
megint mit csináltál? Kinyitottad az ablakot, hogy a huzattól fájjon a fejem? Szégyelld magad!
Apukám próbál védeni. Kinyitja a már álló lakókocsi ajtaját és kienged. A kilincset fogva, féltő
tekintete rám szegeződik, nézi, ahogy távolodom…
De jó is legalább képzeletben újra élvezni ezt a segítséget!
Ahogy lassan kinyitom a szemem, valahonnan fény szivárog be.
Fehér körülöttem minden.
Minden, kivéve egy testet, ami mellettem fekszik meztelenül.
Magam sem tudom, mi történt előző este, csak azt látom, hogy az orvosom az.
Nehezen feltápászkodva felveszi köpenyét meztelen nyúlánk testére. Tudom: innentől megint fel
kell néznem rá. A gumiszoba falai sok mindent elbírnak, de…
Kilép az ajtón, majd gyorsan vissza is jön, hiszen a szokásos rituálé nem maradhat el.
A reggelt indító kávé mellett újra meggyőz arról, hogy a gumiszobában történtek csak ott
léteznek.
Az ajtón kilépve minden reakcióm az én pszichés alulműködésem következménye.
Próbálok mesélni az álmomról, de ő nem akar már beszélni róla, hiszen tud mindent. Az elején
felállította a diagnózist, ahogy azt is kifejtette előre, hogy túl nagy elvárásokat támasztok az ő
orvosi kompetenciáival szemben.
Ő csak azt vállalta, hogy őrzi a gumiszobát. Azt nem, hogy kezelni is képes.

-Olvass utána, ha eddig nem értetted meg, és dolgozz magadon! – böki oda fellengzősen, majd
gyorsan kitessékel az ajtón, mint olyan sokszor, nehogy valaki a kórház területén bármit is
megsejtsen.
Olyan sokszor eljátszottuk ezt. Először akkor, amikor még zajjal, kupival, vitákkal, de élettel teli
lakásomba küldött haza.
Oh, az a délután!
Pár nappal később üzenetben fejtette ki, hogy sterilizálni kívánja utánam az egész helyiséget,
empata hozzáállásom és ragaszkodásom nehogy megfertőzze.
Nem tette.
A ház falai védték…
A határok! Ő mindig annak nevezte.
Ha falakként jellemeztem őket kioktatott: mit ért egy ilyen laikus, mint én az emberi pszichéhez?
A határok csak keretek.
A fehér köpeny adta attitűd pedig megadja azt a bizalmat, hogy mindezt elhiggyem.
A keretek, mi is lehetne ennél szebb?! A keretek biztonságot adnak, az „együtt biztonságát”, ami
bennük szerepel nevet kap és éltre hív, szenvedélyre!
Keresem az említett kereteket és nem találom. Mindenhol csak falakat lelek, amik mögé belépve a
gumiszobába kerülhetek.
Mindent megteszek, hogy bekerülhessek.
Normalitásnak legkisebb jelét sem adom.
Csak hadd higgyem azt, hogy megtaláltam azokat a kereteket, amelyekben az orvossal lehetek.

-És újabb bukás. Megint nem tart bent. Miért nem? Hol rontottam el? Nem vagyok elég őrült?
Hiszen ő sem az, miért várja el, hogy én az legyek? – Zajlik a belső monológ, miközben leérek a
lépcsőn, a hátsó kijáraton távozva köszönök a munkásoknak.
És szembesülök a ténnyel, hogy ezekhez a falakhoz nekem semmi közöm nincsen.