Kócs Petra: Folt

Épphogy felébred. Nem is tudja, mennyi az idő; az ember az ilyet csak érzi valahol magában. Ő mindig érezte, mikor van reggel. Tudta,
hogy bárhogy könyörög, úgysem kel fel, szóval félálomban már gyártotta a jobbnál jobb kifogásokat az élethez.
Olykor ez másképp volt, ez esetben is. Egész testében érezte: hajnal lehet. Ilyenkor vadásznak gondolta magát. Szemeiből azonnal kipattant
az álom. Minden hiperaktivitását összegyűjtötte, hogy felüljön; háta meggörbült, kilátszott a gerince íve, miközben kereste a szanaszét tört
telefonját. Még a szemeiből a csípát se törölte ki, felkapcsolta rajta a vakut, és figyelni kezdett. Várta az elsőt. Az első kis szemetet.
Ujjbegyei már készen álltak a pár milliméteres ragadozók levadászására.
Nem is kellett sok, hiszen súlyos volt a helyzet. Előjött az első kis kártevő. A falon látta meg. Látszott rajta, hogy jóllakott, de hogy mivel?
Hisz a felkínálkozó étel, ez esetben a fiú, annyi mocskos drogot nyomott, hogy szegény pára már nem is kívánta a vérét. Azonnal
összenyomta az ujjbegyeivel. Egy újabb barnás kis folt keletkezett a falon.
És nem csak nézte őket. Számolta is. Nem tudta, minek, de számolta: egy, kettő, három… mindig elszúrta, újrakezdte. Az ujjai ragadtak, a
körmei alatt apró, sötét massza gyűlt össze, amit hiába dörzsölt a lepedőbe, ott maradt. A fal lassan térképpé vált: barnás csillagok,
elkenődött testek, mintha maga a szoba is kiütéses lenne. Valahol élvezte is, hogy az ágyában véres háború zajlik, és ő küzd. Egyszer
elgondolta, hogy nem is ő vadászik rájuk, hanem ők hagyják, hogy megölje őket. Mintha tudnák, hogy úgyis marad belőlük elég. A falban, a
matracban, benne.
Soha nem gondolta, hogy ez probléma. Akkor sem, amikor azzal a lánnyal feküdt le, akin később több mint száz csípés keletkezett. A lány
nyaggatta az irtással, könyörgött, fenyegetőzött, hogy ha nem teszi meg, nincs több közös, mámoros éjszaka, de még ez sem motiválta a fiút.
Őt szórakoztatta a jelenlétük.
A lányt viszont felemésztette. Ott maradt utána a pánik szaga: az az édeskés, savanyú izzadtság, amit az hagy maga után, aki tudja, hogy
fertőzött lett. A lány hónapokkal később is érezte magán a mászást, és olyankor undorral nyúlt a saját testéhez, mintha az is idegen lenne.
Nála a viszketés nem akkor jött, amikor csípték, hanem később. Amikor már nem volt ott semmi. Akkor kezdte el kaparni magát, mintha a
bőre alatt, mélyen mozogna valami. Biztos volt benne, hogy már nem is rovarok ezek, hanem ő maga kezdett el belülről rohadni vagy
vedleni, de nem volt elég bátor, hogy lehántsa magáról a bőrt.