Kocsis-Nagy Júlia: A svéd csalogány (Előszó)

Az élet mindig tartogat meglepetéseket. Sokszor olyan helyről vagy emberektől akiktől nem
is várnánk, ugyanakkor nem csak meglepetésből áll az élet. Az ember sosem tudhatja mikor
találja meg a boldogság vagy a fájdalom, a félelem vagy a reménytelenség. Mégis van az a
mondás, hogy a remény hal meg legutoljára. Lehet a mondás csak egy légből kapott szöveg,
de mégis benne van a remény szó. Ha nem lenne ez a rövid fogalom, bizony nagyon sokan
feladnánk anélkül, hogy tudnánk, mi lenne ha végig vinnénk azt. Vannak akik ebbe az egy
röpke fogalomba kapaszkodnak, mások nem hisznek benne. Én annak ellenére, hogy tudom
ez a fogalom nem tart életben egy haldoklót azért hiszem, hogy tud némi vigaszt nyújtani, és
ha én így látom gondolom ez másnak is elég lehet.
Mindenesetre a remény itt van köztünk és teszi a dolgát mindenki életében akár akarjuk,
akár nem. Így volt ez történetem főhősével is. Szegénnyel már az első életben töltött
napjaiban elbánt az élete, de inkább megismertem olvasóimmal a történetét. Mint minden
történet ez is úgy kezdődik, ahogy mindegyik szokott: egy lány és egy fiú találkozott és
egymásba szerettek, csakhogy Emma Goranson szülei nem a szokványos szülők voltak.
Manapság ugyan ritkán hallani olyan gyerekekről, akik mobilinkubátorban kezdik meg az
életüket, ám Emma pont ebbe a kategóriába tartozott. Tél volt és hideg. Svédországban a tél
egyenlő volt a sötéttel és a sarkvidéki hideggel. Ez a mai napig így van, bár a klímaváltozás
azért befolyásolja. Mivel északi ország sokkal hosszabbak a téli napok mint a nyáriak és a
hideg az ebben az esetben nem a kontinentális telet jelenti. Zordabb és kegyetlenebb. Az utca
ilyenkor nem a legalkalmasabb hely egy újszülöttnek. Ám az édesanyja abban az időszakban
amikor várandós volt Emmával, összekülönbözött a szüleivel, akik Göteborg kertvárosi
részében laktak és végleg eljött otthonról. A fiatal nő gyorsan talált menedéket néhány utcai
koldus segítségével, akik végig támogatták, sőt még a szülését is segítették amikor ott volt az
ideje. Emma születése gördülékenyen ment első baba létére, ám az anya amint meglátta a
gyermeket és elmúltak a fájdalmai közölte átmeneti segítőivel, hogy csináljanak a babával
amit akarnak:
– Ez a kis szörnyeteg tehet róla, hogy tönkrement az életem. Tüntessétek el. – a
hajléktalanok között volt egy ápoló végzettséggel rendelkező nő, ő vállalta, hogy elviszi a
gyermeket a legközelebbi mobil inkubátorral rendelkező kórházhoz. A Sahlgrenska Egyetemi
Kórház mind felszereltségében, mind pedig a szülészeti osztályának hírével kiérdemelte,
hogy azt lehessen rá mondani a legjobb a városban. Ennek a bejárata mellett volt egy
kihelyezett inkubátor és a kislány számára idegen nő pont ebbe helyezte, az akkor már
kétségbeesetten bömbölő gyermeket:
– Sajnálom kicsi lány, de nem maradhatsz velünk. A mi életünk nem alkalmas erre de
imádkozom, hogy találd meg azokat, akik megérdemelnek téged.– a nő még egyszer ránézett
az inkubátorra, majd elindult amerre jött mielőtt valaki észreveszi. Bízott benne, hogy jobb
élete lesz a gyereknek, mint az övék.
A gyermek végül, éhesen sírta álomba magát, arra sem ébredt fel, hogy nem sokkal a
hajléktalan nő távozása után egy harminc év körüli férfi ért az inkubátor mellé egy öt éves
kisfiúval.
– Apu nézd! – szaladt oda az inkubátorhoz a fiúcska megrántva vele az édesapja kezét. – Egy
kisbaba. – a férfi először csak nézte az alvó kislányt a hevenyészett takaróba bugyolálva. –
Miért olyan koszos az arca? Mi történt vele?
– Nem tudom Alex, – nézett a szőke hajú, kék szemű, vékony arcú férfi a szintén szőke
fürtökkel keresztezett arcú kisfiára tanácstalanul. – viszont sietnünk kéne haza. Édesanyád
aggódni fog.
– Nem hagyhatjuk csak így itt. Kérlek apu, még olyan kicsi. Meg is fázhat. – a férfi
elgondolkozva nézett a fiára majd elengedte annak kezét és az inkubátor tetejét felemelve
kiemelte belőle a csecsemőt. – Gyere utánam Alex és ne maradj le. – indult el a kórház
bejárati lépcsőjén felfelé. A kisfiúval a sarkában, babával a karján cövekelt le a betegirányító
pult előtt, aminek biztonsági üvege mögött egy középkorú, molett és elég nemtörődöm képet
vágó nő ült éppen egy újságot olvasgatva:
– Jó estét, segítene kérem? Ezt a csecsemőt most találtuk az utcai inkubátorban az épület
előtt. Egyedül.
– A mobil inkubátor pont az ilyen esetekre van kitalálva uram. – válaszolt nemtörődöm
hangnemben a nő, mire hirtelen az irányító melletti liftből kilépett egy fehér köpenyes
doktornő. Míg az apja a pult mögötti nővel vitatkozott a szőke kisfiú megállította a doktornőt.
– Találtunk egy babát az utcai dobozban, aki biztosan fázik és nagyon éhes. – magyarázta a
felnőttnek, mire a nő is odament hozzájuk és a férfi karján lévő csecsemőre pillantott.
– Mióta lehet odakint az inkubátorban?
– Nem tudom hölgyem, csak néhány perce találtuk. – fordult a fiatalember is a doktornő felé.
A nő közelebb lépett a kis csomag felé és óvatosan, hogy ne ébressze fel kibontotta a
gyereket a takaróból. Rögtön látta, hogy a kislány újszülött és látszólag egészséges.
– Átveszem a gyermeket, uram köszönöm, hogy behozták. Valószínűleg az életét mentették
meg a kislánynak.
– De ugye meggyógyul? Nem lesz baja? – aggodalmaskodott tovább a kisfiú, mire a
doktornő a babával a kezében lehajolt hozzá.
– A lehető legjobb kezekben hagyod, hidd el. Nem lesz semmi baja. Egészséges, melegbe
viszem, nem fog fázni és ha felébred kap enni is így rendben van? Elvihetem? – Alex még
mielőtt a hölgy felegyenesedett volna óvatosan lehúzta a kesztyűt a kezéről és nagyon
óvatosan megsimította a baba arcát.
– Szegény kicsi, most már biztonságban vagy. – a doktornő végül felegyenesedett és a
kislánnyal a karján eltűnt a liftben.
– Na most már elégedett vagy kisfiam? Mehetünk haza? – az apja kérdésére a gyerek csak
átölelte az apja derekát.
– Mehetünk…