Lukács Lizett Lili: Tagadásban

A férfi a járda szélén ült, két tenyere között gyűrt papírpohár. Ruhája koszos, szakadt, a szél által
megtépázott rétegekben lógott rajta. Télen-nyáron, minden reggel ugyanazon a kövön ült. És én
minden reggel ugyanúgy néztem át rajta, sétáltam el mellette, mintha csak egy árnyék lenne a falon.
Egy idő után már észre sem vettem, mikor kezdtem el nem látni őt. Csak siettem tovább, mintha az ő
jelenléte nem kérdéseket, csak kellemetlenséget jelentene.
A kellemetlent nem megértjük, csak kikerüljük. A családi vitákat, amelyekben évek óta ugyanazok az
elfojtott mondatok kísértenek. A félbehagyott majdnem-kapcsolatok, amit úgy hagytunk ott az
asztalon, mint a kihűlt teát. És aztán nap mint nap úgy megyünk el egymás mellett, mint akiknek el
kell játszaniuk, hogy az a bögre sosem létezett.
Normális-e úgy élni, mintha ezek a dolgok nem léteznének? Hogy a trauma csak akkor valós, ha
kimondom? Mintha a fájdalom csak afféle képzelgés volna, amit az ember egy kis gyakorlattal
figyelmen kívül hagyhat? Néha úgy érzem, mi mind kiképeztük magunkat a vakságra. Talán
önvédelemből. Talán, mert a kimondott igazság mindig több erőfeszítést követel, mint a hallgatás.
Jogosan érzem-e magam rossz embernek, amiért nem adok a rászorulóknak? Tudom, már csak egy
apróság is több, mint amit a legtöbben tesznek. De amikor végignézek a városon, ahol egyre több
arcot rág meg az utca, ahol a tél a padokat is ellenséggé teszi, belém hasít valami: emberek hullanak
ki a saját életükből, és mi a fülünkben zenével, a tekintetünkben közönnyel sétálunk tovább, mert mi
megtehetjük. Képesek vagyunk úgy tenni, mintha valaki önszántából lenne ott, a fagy és a beton
között — mert így kevésbé fáj.
De nem csak az utcán vagyunk vakok. Legyünk őszinték, hány család hullott darabjaira a ki nem
mondott szavak miatt? Hány kapcsolatban suttog helyettünk a sértettség?

-Van egy nagynénim, valahol. – mondom, mikor egy régi történet kerül szóba, mégis úgy hat, mintha
egy nem élő emberről beszélnék. – Unokatestvéreim? Igen, ők is vannak. Papíron. A valóságban
évekkel ezelőtt eltemettük egymást, anélkül, hogy kimondtuk volna, mi történt. A tagadás lett a
sírkövünk.
És ott vannak a majdnem-kapcsolatok. Talán mindenkinek az életében akad egy, amely úgy bomlott
szét, mint egy rosszul kötött cipőfűző. Amikor a két ember nézetei nem egyeznek és az állítólagos
legjobb megoldás a struccpolitikai állásfoglalás. Dugd a homokba a fejed és tégy úgy, mintha ez az
egész meg sem történt volna. Mintha sosem vágytam volna a pillantására, a mosolyára, érintésére,
lágyan zengő hangjára. Mintha sosem ért volna hozzám az a kéz, sosem simult volna hozzám az a
test. És még véletlenül sem ébredtem mellette egy hajnalon, az ágyában fekve. Sosem nevettünk egy
bugyuta viccen, sosem viselkedett gondoskodón velem. Ezek meg sem történtek, legalábbis úgy
teszünk. Olyan könnyen húzzuk át ezeket, mintha ceruzával írt sorok lennének. És mégis: ott
maradnak a nyomok a papíron, halványan.
Az élet iróniája, hogy továbbra is ugyanabban a térben mozgunk. Lehetnék annyira gyáva, hogy
elkerüljem. De miért tenném, ha elvileg semmi sem történt? Így hát marad egy kényszeredett
beszélgetés, részemről csak illemből, részéről lehet némi bűntudat is benne. Majd a végén csak egy
széles mosoly és megyünk tovább a dolgunkra. A látszat, amit mindketten fenntartunk: mintha
semmit sem veszítettünk volna el.
Különös módon ez az egész rendszerré vált. Elfogadott viselkedéssé. Birkaként megyünk a csordával,
mert a konfrontáció kényelmetlenebb, mint az önáltatás. Pedig sokkal nehezebb a semmiből új falat
emelni, mint a már meglévőn javítani. De a javítás idő, energia, fájdalom. És nekünk már így is túl sok
dolgunk van. Túl sok a stressz, túl sok az impulzus. Valahol csökkenteni kell a terhelést — és ez lesz a
legegyszerűbb pont.
Csakhogy a tagadás nem gyógyít. Konzervál.
Észrevehetnénk a kéregetőt. Nem kell pénzt adni, elég lenne csak meghallgatni. Felhívhatnánk azt a
rég elfeledett telefonszámot, ami még mindig az enyémmel azonos vezetéknévvel szerepel a
névjegyzékben. Megpróbálhatnánk szembenézni azzal, ami fáj, mielőtt végleg befalazzuk.
Leülhetnénk azzal az emberrel, akivel valaha valami szép kezdődött, és megbeszélhetnénk, mi
csúszott félre. Lehet, hogy a végkimenetel semmit sem változna – sőt, szinte garantáltan – de
legalább végre lenne egy mondat, ami méltó befejezése lehetne a történetünknek.
Mert így, kimondatlanul, félbehagyva, elfojtva, minden csak lebeg körülöttünk, mintha a saját életünk
szellemei között járnánk.
A kérdés nem az, hogy nehezebb-e szembenézni a tényekkel, hiszen tudjuk, hogy az. A valódi kérdés
az, hogy meddig élhetünk úgy, hogy közben mindentől elfordítjuk a tekintetünket?
A válasz egyszerű: ameddig akarjuk. De attól még tagadásban élünk. És a tagadás nem véd meg, csak
elszigetel.