Mercz Ágnes: Amália születésnapja, avagy a félelem órája

Féltem ettől a naptól, a kerek születésnaptól. Nem gondoltam, hogy onnantól minden egy
csapásra más lesz, mint addig, de tudtam, hogy lassú változások fognak elkezdődni testben,
lélekben. Jól tartottam magam(??), volt ugyan rajtam egy pár kiló súlyfelesleg, de ügyesen,
csinosan öltözködtem és jártam tornázni, így izmos is voltam. Mégis éreztem, hogy az
ominózus 40. születésnappal véglegesen átlépem a középkor küszöbét.
Érdekes kor ez. A boltban még letegezik az embert, de a 18 éves szomszédlány már
csókolomot köszön. Barátnőimmel kamaszlány módjára viháncolok a kávézóban, de fiatalabb
kolléganőmnek bölcs életvezetési tanácsot adok. Munkám során, – orvos lévén- emberi
egészséggel kapcsolatos fontos döntéseket hozok.
Eredetileg biológus akartam lenni, és az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jelentkeztem,
de nem vettek fel. Nem volt rossz a pontszámom, de tízszeres volt a túljelentkezés, ezért
elmentem a kórházba műtősnek. Két hét elteltével már én gipszeltem be a törött lábakat,
mivel nem volt elég orvos. Nagyon sok mindent rám bíztak, és ezáltal megnőtt az
önbizalmam. Remek képzés volt. Sokat foglalkoztak velem, mert látták, hogy érdekel.
Elhitették velem, hogy ha 18 évesen el tudok végezni orvosi feladatokat, akkor az egyetem
után ehhez egészen biztosan nem fér majd kétség. Ezután bátran jelentkeztem az orvosi
egyetemre, és fel is vettek.
Élettan gyakorlaton egymást kellett vénázni, és nagy volt a mellényem, mivel én ezt már
tudtam. Nem jelentett problémát a halottak boncolása sem, tehát sok előnyöm volt azokkal
szemben, akik az iskolapadból jöttek az egyetemre. Műtősnőként az utolsó három hónapot a
kórház laboratóriumában töltöttem, mivel munkaerőhiánnyal küzdöttek, és hívtak
segédasszisztensnek. Engedték, hogy én adhassam ki, mennyi a beteg vörösvérsejtszáma,
amit a főorvos az aláírásával nyugtázott. Közben rájöttem, hogy igazi, vérbeli kutató nem
válhat belőlem, mert a precizitás nem volt az erősségem.
40 évesen már nem fiatal az ember, de még nem is öreg. Némely kortársam most szül,
mások szinte klimaxolnak.
Belekerültem, de nem tehettem mást – összegeztem gondolataimat beletörődve a helyzetbe.
Napsütötte reggelre ébredtem a nem várt napon. Ugyanúgy éreztem magam, mint máskor,
még talán kipihentebbnek is, köszönhetően a kellemes hosszú alvásnak. Reméltem, hogy
családom nem azzal kezdi a napot, hogy az évfordulóra emlékeztet.
Hozzátartozóim a konyhában tevékenykedtek. Amikor megláttak, felköszöntöttek.
-Isten éltessen drágám! Ahhoz képest, hogy 40es nő vagy, egész
fiatalosan nézel ki!” – szólt házastársam, Botond.
-Szerintem egy évet nyugodtan letagadhatnál a korodból- tett rá még egy lapáttal kiskamasz
fiam, Norbert.

-Köszi a kedvességeteket- mondtam, és jobbnak láttam, ha a fürdőszoba fele veszem az
irányt.
-Várj még drágám, meglepetésem van számodra! Berlinbe utazunk a hétvégén és ott
egy nagyon különös programban is lesz részünk! – szólt utánam a házastársam.
Ó, ennek nagyon megörültem! Régen voltam már szabadságon, nagy volt a hajtás a klinikán,
ahol dolgoztam, és egyáltalán a férjemmel kikapcsolódni kettesben bárhol, jó ötletnek tűnt!
Hamarosan elérkezett az utazás napja. A repülőút nem tartott sokáig, és Berlin tényleg
csodálatos volt. A szállás kényelmes, nem messze a belvárostól, bőséges svédasztalos reggeli,
wellness és jó kilátás.
Megnéztük a Reichstagot, a Brandenburgi kaput, a Berlini dómot, a Berlini fal múzeumot, de
nekem a legjobban mégiscsak a Checkpoint Charlie tetszett.
Nem messze innen indult a meglepetés túra is, ami egy hőlégballonos kirándulást foglalt
magában!
Hamarosan indultunk is, 20 an voltak a fedélzeten.
-Remélem olyan élmény lesz ez drágám, amit még nyugdíjas korunkban is emlegetni fogunkjegyezte meg a lelkes férjem.
Egy darabig minden rendben zajlott, de 10 perc elteltével, amikor már 150 m magasan
lebegtünk Berlin belvárosa felett, feltámadt a szél és egyre erősödött, majd elkezdte cibálni a
járművet!
A léghajó utasai számára hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy a szerkezet irányíthatatlanná
vált! Ijedtségünket fokozta, hogy a léghajó kezelője azt kiáltotta a süvöltő szélben, hogy
mindenki kuporodjon le a léghajó aljába, hogy ne essünk ki.
Félni kezdtem, majd egyre jobban féltem, ahogy teltek a percek.
Végül teljesen kétségbeestem. Úgy éreztem nem fogok épségben földet érni, lehet, hogy ez
lesz az utolsó napom! Végigpergett előttem az életem. Kisgyerekkorom a Fertő tó parti kis
faluban, a soproni gimnáziumi évek, a budapesti egyetemi évek, a bulik, megismerkedés a
férjemmel, és a kisfiúnk megszületése. Mi lesz most vele, aki ugyan már kiskamasz, de a
szüleire nagyon nagy szüksége van!
-Segítség, van itt orvos? Valaki rosszul lett! – kiáltotta hirtelen valaki.
Meg is láttam nem messze tőlem az 50 körüli kövérkés férfit, aki levegőért kapkodott, izzadt,
és öklendezett, a mellkasát tapogatta, és az arca egészen ellilult.
Úristen, infarktusa lehet! – gondoltam.
Orvos van itt? -hangzott el ismét!
Meg sem mertem szólalni.
Senki nem jelentkezett, úgy látszik, rajtam kívül nem volt orvos a fedélzeten!
Csinálnom kellene valamit, segíteni kell, orvos vagyok, erre esküdtem! – dübörgött bennem!
De nem bírtam mondani, hogy igen, itt vagyok, orvos vagyok, segítek!
Magamon éreztem Botond pillantását. Nem szólt semmit, csak nézett merően.
Én meg hallgattam…
Tudtam, hogy ennek az embernek szüksége van segítségre, méghozzá azonnal! És én itt
vagyok, tudnék neki segíteni. Mire várok!? Miért hallgatok bénultan? Miért nem mozdulok
már?
Súlyos percek teltek el így, majd hirtelen szirénázásra lettem figyelmes, a föld irányából.
Ekkor egy pillanatra felálltam, hogy kinézzek a hőlégballonból. Kavargó szürke felhőket
láttam mindenfele, a szél tombolt. A földre letekintve megpillantottam a gyülekező
tűzoltóautókat és egy mentőautót.
…10 perc múlva hatalmas zökkenéssel földet értünk. Az embert, aki rosszul lett, azonnal
megvizsgálták, beemelték a mentőbe, amely hamarosan szirénázva elszáguldott.
Utastársaim közül még jónéhányan mindig sokkos állapotban voltak.
A sátron kívül a berlini tűzoltóság szóvivője tartott sajtótájékoztatót.
Botond odafordult hozzám:
-Miért nem szóltál, hogy orvos vagy???- kérdezte. Miért nem segítettél neki??
Azóta is erre keresem a választ.