Merkószki Csilla: Innen folytatjuk

Rajzoljam le a szorongásom, ezt kéri az anyám korú pszichiáter. Feláll a kényelmes
foteljéből, megkerüli az íróasztalát, az irattartó tetejéről levesz egy fehér papírt, rácsippenti
egy felírótáblára, és ezzel együtt megfogja a ceruzát és tollakkal teli bögrét, azon
gondolkozom, hogy lehetne ezt megúszni. Múlt héten arra jutottunk, hogy meg kell tanulnom
nemet mondani. Neki mondhatok nemet?
Nem tudok rajzolni, csúszik ki a számon, mikor elém teszi a bögrét és a táblát. Visszaül a
kényelmes fotelbe, mindkét karját a karfára teszi, nem szól semmit. Ül és vár. Megszoktam,
hogy itt csak én beszélek. Bámulom az üres lapot, és próbálom elképzelni, milyen rajznak
örülne a pszichiáter, akiről annyit tudok, hogy mindig Chanel kosztümben van, és a szomszéd
szobában a bőrgyógyász férje dolgozik. Szeretném lenyűgözni, szeretnék egy pozitív példa
lenni, akit emleget, hogy milyen gyorsan felépült, meggyógyult, helyrejött. Ölembe veszem a
kemény táblát, kiveszek egy golyóstollat, felemelem a merev csippentőt, és kihúzom alóla a
papírt. Nem értem, minek leszorítani. A toll hegyét a papírra teszem, menni fog, biztatom
magam, húznék egy vonalat, de félek, hogy elrontom.
Izzadni kezdek, mikor eszembe jut az összes általános iskolai rajzóra. Kati néni nyomorgatja
és állítgatja az ujjaimat, hogy kezembe simuljon a ceruza. Ági néni éles hangja, hogy mi ez,
kislányom, nem érted a feladatot? Érzem, hogy a térdhajlatomból elindult egy izzadságcsepp.
Tudtam, hogy nem szoknyában kellett volna jönni. Ránézek a faliórára. Még mindig áll. A
kanapé melletti asztalon van egy digitális óra, ami jár, de az a doki felé van fordítva. Sose
merek előredőlni, hogy lássam, azt se kérdezem, miért nem cseréli ki az elemet. Valahogy
illetlenségnek érzem. Félek, hogy akkor nem jöhetek többet. Két hónapot vártam, mire tudott
fogadni. Fél éve ajánlotta a házidokim, mert nem tudott mit kezdeni az állandó
hátfájásommal, és minden negatív lett. Munkahelyet váltottam, és meggyógyultam.
Szerintem jól haladunk. Szerinte elakadtunk.
A kék tollat visszateszem, és kiveszek egy grafitceruzát. Mindig a gyomromban kezdődik, és
fekete, magyarázkodom. Vagyis szürke. Szürke gomolyfelhő. Ami beszorult egy kockába.
Rajzolok egy négyszöget. Nem párhuzamos az oldala, hallom Ági néni feddő hangját. Fogd
normálisan azt a ceruzát, nem antenna az, hogy égnek álljon, kiabál Kati néni. Még jobban
izzadok. Ha felállok, a világos szoknyámon lesz egy sötét folt.
Minden ülés úgy kezdődik, hogy megkérdezi, mi történt velem az elmúlt héten. Olyan szépen
megfogalmaztam útközben a mondandómat. A kanapé a hibás. Leülök, és máshogy jönnek
belőlem a szavak. Apám rákos, hallottam a száraz hangomat. Ahelyett, hogy folytatnánk a
munkahelyi problémáim megoldását, megint apám a téma.
Hétfőn találkoztam vele. Eddig stramm férfi volt, most lifttel jött fel a harmadikra, és azonnal
inni kért. Aztán percekig csak szuszogott. Csendben ültünk, amíg elkortyolgatta a vizet. Egy
hónap alatt legalább tíz kilót fogyott. Nem bír enni.
Hátradőlök a kanapén, nem megy, nem tudom lerajzolni, ami a fejemben van.
Ha a gyomrából indul, miért azt szeretné megjeleníteni, ami a fejében van?
Ami a gyomromban van, az ijesztő. Én se akarom látni.
Azért fontos, hogy lerajzolja, ami Önben van, mert akkor a tudattalan irányít. Nincs
lehetősége gondosan megválogatni a szavait.
Most is elszóltam magam, vicceskedek, de nem nevet velem. Eddig egyszer sem tudtam
megnevettetni. Pedig ebben jó vagyok.
Mikor kiderült, hogy apám rákos, sírni akartam. Nem azért, mert közeli lett a halála, bár ez
sem biztos, mert semmit nem tudok az állapotáról, csak annyit, hogy rosszindulatú daganatot
találtak nála. Azt éreztem, hogy valamit csinálnom kell, de hogy mit, azt nem tudom. És félni
kezdtem, de nem tudom, mitől. A doki szerint ez szorongás, ekkor jött a rajzos feladat.
A táblát az üres lappal visszateszem az asztalra, a ceruzát forgatom a kezemben.
Szóval ötödikben majdnem megbuktam rajzból. A tanár, akinek ajkát és fogát bordó rúzs
díszítette, az egész osztály előtt kijelentette, hogy közel harmincéves pályafutása alatt nem
találkozott ilyen kétbalkezes gyerekkel. Inkább ne járjak be az órájára, mert nem bír nézni.
Megadja a kettest, csak többé ne lásson. Hallotta a híremet Kati nénitől, de nem gondolta,
hogy arra sem vagyok képes, hogy a váza zöld árnyalatát eltaláljam. Így heti kétszer a
büfében üldögéltem, vagy a folyosón, később meg kijártam cigizni a suli mögötti játszótérre.
Hogy éreztem magam? Sehogy. A többiek irigyeltek. Az az Ági néni mocsok egy nő volt.
Akkor már reggelente is elszívtam egy szálat a játszótéren. Egyszer pont ott ment keresztül,
én meg nem vettem észre, mert hátradőltem a hintában, és úgy fújtam az ég felé a füstöt, csak
mikor a nevemen szólított, akkor ültem fel. Ne csodálkozz, kislányom, hogy elváltak a
szüleid, ilyen rossz gyerek ezt érdemli. Végre kimondta, amit sejtettem. Rossz vagyok. Elég
elcsépelt és közhelyesen semmitmondó, pont ezért illik rám. Rossz vagyok.
Miért mondja ezt magáról?
Mert ez vagyok én.
Mióta érzi ezt, Laura?
Mióta az eszemet tudom.
És az édesapja? Hozzá milyen szót kapcsol?
Azért szeretek hanyatt dőlve cigizni, mert akkor szabadnak érzem magam. Mintha nem kötne
a gravitáció. Nézem a füstöt, egy darabig látom, követem, és egyszer csak nincs. Fokozatosan
tűnik el. Apám is így szivárgott el az életünkből. És ugyanolyan megfoghatatlan, mint az
elszálló cigifüst.
Most mit érez az édesapjával kapcsolatban?
Hogy úgy fog meghalni, hogy… Azt már elengedtem, hogy az életem része legyen. Tudja,
úgy igazán a része. Akármi történik velem, nincs az, hogy felhívjam, és elmeséljem neki.
Régen volt, de már kinőttem. Elfogadtam, hogy nem tud sem örülni, sem együttérezni velem.
És sosem a kérdésre válaszol. Hat-hét éves lehettem, mikor megkérdeztem tőle, hisz-e
istenben. Azt válaszolta, hogy még nem látta. Ha megkérdezném, szeret-e, azt felelné, hogy a
lánya vagyok. Miért nem foglalkoztál velem? Anyád mindent megadott nektek. Ilyesmire
számítok. Tudom, hogy nincs értelme kérdezni tőle. Most amúgy nem tud beszélni. A
daganat miatt. Azzal együtt tudok élni, hogy van, de nincs. Felbukkan, eltűnik. De mi lesz, ha
már fel se bukkan? Szívom a cigit, és nincs füstje? Azt is tudom, hogy nem miattam váltak el.
Mindent tudok, csak nem érzem. Érti ezt?
Azt gondolom, hogy nagyon is érez. Engedje ki a felhőt a kockából.
De akkor mindent betakar! Nem fogok látni tőle! Amúgy jobb nem tudni, mi van ott.
Itt kiengedheti, segítek látni. Az energiáját most arra fordítja, hogy az érzéseit elnyomja. Ha
megéli az érzéseit, megkönnyebbül.
Nézegetem a csúnya kis négyzetet a papíron. Ízlelgetem a szavait: megélni az érzéseket. Nem
tudom, mit jelent ez, de elhiszem, hogy jobb lesz.
Próbáljuk meg.
Rendben. Legközelebb innen folytatjuk.
A rendelőből kilépve előveszem a telefonom. Három nem fogadott hívás és egy üzenet a
tesómtól: apánk meghalt.