Pálné Onódi Judit: Szomorúság

Mondtam, hogy szeretlek, szükségem van rád,
de csak csendben néztél rám, majd itt hagytál.
Állok bambán a kaviccsal borított sétaúton,
zavartan, mint egy ócska társulatnál,
ha szövegét felejti a színészkedő. Nem tudom
utánad szólok-e, vagy csak tétován,
magam elé motyogom méla gondolatom.
Céltalanul indulok, bólogatnak felém a fák.
Hangtalanul surranva, lépteit hozzám igazítva,
mellém szegődik a szomorúság.

Lábaim maguktól haladnak, sustorog
talpam alatt a kavicsok rideg hada.
Nem érdekel, merre visznek, kullogok
némán a lombok alatt magamba zuhanva.
A felhőtlen ég mosolygó kékje lecsorog,
szürke semmi árad föl, helyét uralva.
Az élet zaja kusza messzeségben zsong.
Padra rogyok, mintha testem törné fáradtság.
Szín nélküli ruhájában, kezét vállamra téve
mellém telepszik a szomorúság.

Tétovák a nappalaim, minduntalan
Te uralod gondolataim menetét.
Életem zenéje unalmas, ritmustalan,
elvesztette minden dallam a szerepét.
Múltért sóvárogva sajnálom magam.
Eltemettél, mint sziklabarlang a remetét.
Vigasztalni a vigasztalhatatlant, csendben
ágyamhoz suhan a szürke ablakon át,
Álságos ruháit ledobva, szégyenlősen
hozzám simul a szomorúság.