Pintérné Gépész Bettina: Örvény

Szótlan szállingóznak a szavak,
pindur hópiheként szitálnak.
Keringőző táncot riszálva
nem érti meg senki, csak a vak.

Némán fújnak rájuk a szelek.
Forró lángokat vet a szíve.
… Kialszik semmibe az íve.
Üresen tátongó a telek.

Vágyakozva az égre kiált,
– kergeti körbe a hű halál –
remegve remél, hogy még talál…
És meglátja az Emberfiát.

Menekül. Körülötte a füst.
A talpán roppan lidércezüst,
orrát csavarja a földbe bűz.
Aranytelin vakítja az üst.

„Mit tettem, azt ettem levesnyit.”
Keresni kezdte, mit jó kapni,
merjen-e egyszer bármit adni…
„El kellene innen evezni!”

Nem ereszti. A ragyogása.
A hó elég fehér pirosan.
Érem fő az edényben sikoltva.
Kinccsel teli a sós pogácsa.

A szavak nincsenek elveszve.
Arat, csépel, darál az élet,
rostál, morzsol, annyira félek!
Gyémántot éget a kemence.

Formálódni a lángban kínzó.
Elkerülni igyekszik a tuskó,
beborítja a láva buzgón
s felragyog vak szemén az izzó.

Némán fújnak havat a szelek.
Arat, csépel, darál az élet,
felette csillognak a fények,
alant létet küzd: a kikelet.