Resetár Dorka: Utolsó kedd

A zuhogó eső csillapodni kezdett, ezért a sarkon befordulva összecsuktam az ernyőm. A
felhők mögül ki-ki kukucskál a kora tavaszi napsugár, a melegét van, hogy már érezni. Az
utcában lévő jól ismert újságosnál megálltam egy pillanatra, de nem találtam a kedvenc keddi
rovatod.

-Most vitték el az utolsót drágám. – mosolyog rám szomorúan Iza néni.
Elköszöntem, majd tovább álltam. Még van öt percem, nem kéne sietnem, lábaim mégis
lendülettel visznek előre.
Izgatott vagyok.
Megkönnyebbülve látom, hogy kedvenc helyünk a teraszon üresen áll. Szokásosan kívülre
ülök, mivel te a belülső helyhez ragaszkodsz. Szereted te megtippelni először, hogy az
elhaladó emberek vajon kihez sietnek ilyen fejvesztve, vagy hogy miért várják meg ennyien a
gyalogos átkelőnél hogy zöldre váltson a lámpa, amikor a mellette lévő virágárus bódé
takarásában egyszerűen át lehet szaladni a másik oldalra. A komiszságodat sosem tudtad
levetni magadról, ugyanolyan vagy, mint évekkel ezelőtt. A gondolatra akaratlanul mosolyra
húzódik a szám.
Helyet foglalok az asztalunknál, szemben az aprócska kirakattal, amit minden
találkozásunkkor részletesen elemzek neked, te pedig azt minden alkalommal türelmesen
végig hallgatod. A fonott kosár, a benne lévő frissen sült cipó, a kávés csészék és teásbögrék,
az agyagból formált csuprok és edények. A felhozatal mindig ugyanaz, még a kezem nyoma
is ott van az üvegen múlt hétről. A kirakat mellett éktelenkedő dupla szárnyú fa ablak a régi
idők hangulatát idézi. Megszámolni se tudnám hogy hányszor próbálkoztak a bent lévők
kifeszegetni a rozsdás kis ajtajait, nem tudva, hogy amióta világ a világ, az ablakocska sosem
funkcionált többként, mint egy esztétikus látványelem.
A teraszon lévő halványzöld asztalok és székek magabiztosan sorakoztak fel a szűkös járda
mentén. Délután 16:58 perc volt, ami azt jelentette, hogy a munkából hazafelé siető emberek
moraja töltötte be az alapjáraton ürességtől kongó mellék utcát.
A táskám az ölembe veszem, az eső megint szemerkélni kezd. Békésen kopog a fejem fölötti
napellenzőn, amit közben könnyű napsugarak simogatnak.
2 perc. 2 perc és újra láthatlak, ugyanis kedden mindig szabad vagy, én pedig mindig úgy
intézem, hogy szabad legyek.
-Hozhatok valamit? – kérdezi barátságosan Evelin az asztalunkhoz sietve. Csak
illedelmes, tudja, hogy mindketten mindig ugyanazt kérjük.
A nyitott ajtón friss kávé illata kúszik kifelé, keveredve vaníliával és fahéjjal.
-Még várok valakit. – felelek, mire a jól ismert szeplős arc kedvesen bólint, majd
sarkon fordul.
Megcsörren a telefonom. Kiszárad a torkom, a szívem majd kiugrik a helyéről.
Biztos te vagy.
A táskámban kutatva előveszem a mobilt, aminek oldala rúzsos lett a táskámban lévő
szokásos káosz miatt. A garbóm ujjával letörlöm, a smink pedig pillanatokon belül rikítva
éktelenkedett a bézs anyagon. Hirtelen eszembe jut, hogy tőled kaptam a felsőt múlthéten.
Pánikba esve próbálom kiszedni a foltot, majd hirtelen megkönnyebbülve sóhajtok fel, mert
rádöbbenek, hogy úgyis csak nevetni fogsz rajtam. Sosem tudsz rám haragudni, mint ahogy
én sem rád.
A piros rúzst is ajándékba kaptam tőled.
Mai napig a kedvencem, de csak azért, mert mindig megdicséred, hogy milyen jól áll. Habár
a vörös nem az én színem.
Ma is csak miattad kentem fel.
A képernyőre pillantok, ahol anyám neve éktelenkedik. Mosolyom elhalványul, a hívást
kinyomom, a telefont a táskámba mélyesztem.
4 perce itt kéne lenned.
A kávézó melletti zebrán egy férfi rohan át, feje fölött egy újságot tartva, kezében egy csokor
tulipán. Gyors kihúzom magam, megigazítom a fájdalmas copfba kötött hajam, de a férfi arca
túl ráncos és meggyötört, lába pedig túl rövid ahhoz, hogy a tiéd legyen. A szomszéd
épületbe szalad, ahol az ajtó másik oldalán egy középkorú hölgy várja, fején kendő, kezében
egy konyharuha. Az arca szikrázik, ráncai halványabbak, mint a férfié. Egy csókkal köszönti
elázott szerelmét, nem zavarja, hogy lenge szoknyás ruhája csurom víz lett. Felkacag, majd a
sárga tulipánokkal a kezében megfordul, az ajtó pedig becsukódik mögöttük.
Az órámra pillantok.
11 perce itt kéne lenned.
Felszisszenek, fájdalom hasít a hüvelykujjamba. Lepillantva meglátom, hogy elkapartam a
körmöm melletti bőrt. A kibuggyanó vércsepp láttán görcsbe rándul a gyomrom. A vért
garbóm ujjába törlöm, amely így az elkent rúzsfolt mellett díszeleg. A rúzsfolt kiszáradt,
kicsit porlik már. Régóta próbálom kimosni.
Felnézek, a napot hetek óta nem láttam.
Az őszi szél feltámad, felkapja a száradt sárga és barna leveleket, amiket mit sem törődve fúj
keresztül a duplaajtós kis faablakon. Az egykor rozsdás zsanérok megint engedelmesen
mozdulnak, mintha azokat sosem sújtotta volna az idő. A szél kiengedett hajamat az arcomba
csapja, a szám sincs kikenve már egy ideje.
Hónapok óta itt kellene lenned.
-Elnézést, – szólít meg egy kötényes lány, akit sosem láttam még. – Pár perc múlva
zárunk. Mivel szeretnél fizetni? – tekintete aggodalomról árulkodik.
Lepillantok a frissen mázolt asztalunkra. Az üres kávés csészém aljába beleszáradt a zacc, a
teád érintetlen. Az asztal belső részéről nézve az utca egészen más. Értem miért szerettél itt
ülni. Vajon az én látványomat szeretted?
Vagy eltakartam a kilátást?
Odanyújtottam a pénzt a lánynak, majd táskám leakasztva a székem oldaláról elindultam.
A sarkon befordulva hátam mögül rohanó léptek zaja hangzott fel, majd vállamat megragadó
erős kezek kényszerítettek megállásra. Magas, kusza szőke hajú férfi támaszkodott lihegve
térdeire, kezében szorongatva valamit. Nem hasonlított rád.
Ami furcsa, mert eddig mindig mindenki rád hasonlított.
Ezt az asztalon felejtetted. – nyújtotta felém a rovatot, amit aznap reggel vettemEgy sort sem olvastam belőle.
A szél megint feltámadt, a hideg gerincemen felkúszva áradt szét minden porcikámban.
Szótlanul álltunk egymás előtt. Elkellett volna vennem az újságot, de hiába akartam
kinyújtani remegő kezem, az nem mozdult.
Szívem kalitkájának rozsdás kulcsa viszont hónapok óta először fordult el.
Habár a neved ugyanúgy keserű ízt hagyott a számban, a múlt érintései pedig ugyanúgy
karmolva hagytak heget a bőrömön, nem éreztem, hogy feltétlen rád lenne szükségem.
Vagy hogy szükségem lenne bárkire is.
Valakire, aki megtudja mondani, hogy ki is vagyok valójában, hogy mit szeretek hordani
vagy hogy hogyan szeretem felkötni a hajam.
Ragozhattam volna a választ, vissza mosolyoghattam volna vagy egyszerűen elvehettem
volna a felém nyújtott újságot, amit eddig mint saját gyermekem őrizgettem és pátyolgattam
minden kedden rád várva a kávézónk teraszán, ahol sosem bukkantál fel.
Viszont ott és akkor jöttem rá, hogy az űr, amit magad után hagytál, amit hiányzó
darabkámként cipeltem, valójában egy tér volt.
Egy tér, amit magamnak kell megtöltenem, egy tér ami minden lélegzetvételemben engem
tükröz.
Mintha évek óta először vettem volna levegőt.