Sárkányné: A sorozatgyilkos tragédiája (részlet)

A szokásos álmos péntek reggel volt. Szürke emberek örvénylettek és a metróállomás szája, mint egy
telhetetlen lefolyócső, elnyelte valamennyit. Zoltánt is. Zoltán egy harmincöt éves porszem volt a
fővárosban, akinek léte vagy nem léte talán még a közvetlen kollégáinak sem tűnt volna fel. A főnökének
bizonyára feltűnt volna azért, mert a férfi jó munkaerőnek számított. Szótlan, magába forduló típus, akire
rá lehet lőcsölni egy csomó olyan dolgot, ami a nagypofájú, talpraesett beosztottakról lepereg. Ráadásul
gyereke sincs, meg családja sem, nője sem – annak ellenére, hogy eléggé jóképű, és genetikailag olyan inas
izmos testtel rendelkezik, amiért a konditeremben sokan évekig küzdenek teljesen hasztalanul – szóval egy
főnök részére ideális választás. A kollégák elvoltak vele: kikerülték illedelmesen a folyosón, köszöntek neki
reggel, jó étvágyat kívántak, ha látták, hogy ebédet melegít és elbúcsúztak tőle délután távozáskor.
Nagyjából ennyivel le is írható a munkatársakkal való kapcsolata. Kicsit magának való csodabogárnak
nézték. Tény, hogy volt egy furcsa szokása, igaz erről ezeddig senki sem tudott. De ne szaladjunk ennyire
előre
Mindenkinek van valami technikája, amivel elüti az időt utazás közben. Pesten a zsúfolt metrókocsikon
meg buszokon nem illik egymás pofájába bámulni. Az olyan feszültségkeltő, valahogy előhív az emberben
egy ősi ösztönt, miszerint vadásznak rá, kifigyelték a csordából és bekapcsol bizonyos védekező vagy
menekülő válaszokat. Ezért az emberek kibámulnak az ablakon, újságokba temetkeznek meg újabban
telefonokba vagy feszülten merednek a metrókocsi egy pontjára. Zoltán napszemüveggel védekezett a
szemkontaktus ellen. Utazáskor mindig felvette és az utastársakat méregette. Nekik is a nyakukat
elsősorban, azt osztályozta: voltak három kezes nyakak, a zöm persze kétkezes, de látott pár törékeny egy
kezes nyakat és összesen kettő darab négy kezeset. Aszerint, hogy hány kézzel tudná megfojtani az illetőt.
Őszinte csodálója volt a négykezes nyakaknak, ha ilyennel találkozott, azt mindig elkísérte egy darabon, és
ekkor el is késett munkahelyéről.
Péntek volt, már megint péntek és a sokadik péntek, amikor ilyesmi írások jelentek meg az újságok
címlapjain:

Újabb péntek
Ismét péntek van és újra rémületben
tartja a várost a pénteki sorozatgyilkos. A
rendőrség még mindig tehetetlen, az
elkövető szabadon garázdálkodik és az
orránál fogva vezeti a nyomozókat. Dr.
Bazil Mátyás kriminálpszichológus
elemzése szerint különösen kegyetlen
módja a gyilkosságoknak, amivel
szemben állunk: „az, hogy az elkövető
megvárja a pénteket és akkor csap le az
áldozatra, amikor a hétvége kezdődne,
sosem látott gonoszságot feltételez. Miért
pont péntek? Miért nem vasárnap éjjel
vagy hétfő reggel sújt le az áldozatokra,
mint más normális sorozatgyilkos?” teszi
fel a kérdést a szakember lapunknak
adott intejújában.(folytatás a 4. oldalon)

Na ezt a cikket olvasta a titkárnő a maga elé teregetett Magyar Hírharsonában, mikor Zoltán megérkezett.
Látszott a félelem az arcán, az a félelem, ami a cikk olvasásától futotta át fiatal és törékeny testét
-Szia! Mikor lesz már vége ennek az őrületnek? – mutatta a címlapot a férfi felé, hogy tudja, mégis
milyen őrületre gondol – Te nem félsz?
-Hát de – vonta meg vállát Zoltán, aki egyáltalán nem félt, de tisztában volt azzal, hogy ezt el kell
titkolnia.