Sisa Richárd: Kopogó cipők a hóban

A táj puha csendjét kettő alak zúzta szét. Egy fiú és egy lány lépkedett egymás mellett,
miközben lábaik a fehér hó dunyháján nyomokat hagytak.
.
Mindenki gondolt már az öngyilkosságra, nem? Azt is mondhatnám, hogy aki legalább
egyszer nem gondolt arra, hogy elvegye a saját életét, az nem is érzi át igazán az életet. Mindennap
ugyanaz a rossz ismétlődik. Arra gondolsz, hogy egyszer majd minden jobb lesz, csak tarts ki, hiszen
minden alagút végén fény van. De arra nem gondolsz, hogy mikor kiérsz az alagútból, a vakító fény
csak egy villanásnyi ideig izgatja a szemet, majd amint hozzászoksz ahhoz, a világ visszasüllyed az
unalmas megszokottságba.
.
Lindával a halpiacon futottunk először össze. A félholtan vergődő halakkal megpakolt pultok
ontották magukból az orrbizsergető, keserű és szomorú bűzt. Ezeket a farkukkal a végső
sakkjátszmáikat doboló élőlényeket elevenen kínozták azzal, hogy a friss levegőre teregették őket a
kofák. A vesztükhöz én is nagyban hozzájárultam. Halász vagyok. Aktívan állatokat vadászni – ez a
tevékenység hamar kiöli belőled az emberséget. Érzéketlenné válsz az iránt, amit csinálsz. Ez az
egyetlen túlélési módszer. Viszont én sosem ettem meg a halat. Végig néztem, ahogy a vígan
fickándozó halakból haláltusát vívó, fuldokló halak lesznek, és ez elvette az étvágyam.
Linda keményebb volt. Még én a férfiakkal portyáztam a tengeren, ő a kifogott halakkal
dolgozott. Ha a megrendelő úgy kérte, Linda meglendítette a kését, és a hal feje véglegesen búcsút
intett többi testrészének. Hogyan csinálta, hogy a szeme sem rebbent, miközben a kezei úsztak a hal
nyálkás vérében?
Bármit túl tudsz élni. A nehéz dolgok megacéloznak téged. Csak utána már nem leszel
ugyanaz az ember. Lindának nem volt senkije. Neki a halfejek eltávolításán kívül esélye sem volt
máshogyan életben maradni. Linda az utolsó nyamvadt garasért is gürcölt, éjjelente is az üres piacon
nyeste a fejeket. Az élete függött tőle. Nekem nem lett volna muszáj ezt csinálnom. Bányász is
lehettem volna, csak a föld színe alatt izzadva dolgozni kevésbé volt vonzó, mint a tengeren halat
fogni. Ezért is becsültem annyira Lindát. Neki nem volt választása. Őt belekényszerítették ebbe a
mocskos világba. Nekem lett volna választásom, de túl gyenge vagyok. Ezért is utáltam magam.
Mikor összeköltöztünk, egy idő után a vállamon sírt éjszakánként. Ez a munka megfosztott
minket az ártatlan jóságunktól, és mint egy lerántott lepel, úgy csapott minket arcon a kegyetlen
élet. Ott voltunk egymásnak és mindketten ki akartunk szabadulni a mindennapos mészárlás poklából,
hogy lemossuk magunkról a vért. Lindával egy falat alkottunk, ami elzárta a sarat, ami ránk ömlött
kívülről, a mindennapokból. Nem volt ez szerelem első látásra. Sokszor úgy éreztem, sohasem volt
szerelem. Kettő, az élet napos oldaláról lesodródott fiatal voltunk, akik egymásba kapaszkodtak.
.
Sokan félnek a haláltól. Ami azt illeti, kissé én is. Bár én mindig úgy gondolok a halálra, mint
egy mély álomra, amely megvéd és eltakar. Ott már semmi rossz nem történhet veled. Ott már
csöndben pihenhetsz, egy emberöltőnyi szenvedés után.
Linda halála sem volt üvöltő, ordító, sikoltó. Szép csöndben ment el. Nem hagyott maga után
el nem pakolt ruhaoszlopokat a székén, nem hagyta, hogy a díszpárnák leesve heverjenek az ágy
végénél, nem hagyta, hogy a szobában megálljon a levegő. Linda elpakolta maga után a ruháit,
kiporolta és az ágyra igazította a díszpárnákat, és kiszellőztette a szobát. Pont, mint a mondás: rend a
lelke mindennek. Csakhogy neki már nem volt lelke. Vagy ha volt is, akkor is felfoghatatlanul messze.
Túl a ruhásszéken, túl a díszpárnákon, és túl a poshadt szobán. Valahol egészen máshol lehetett.
Valahol, ahol nem kell, hogy vér tapadjon a kezeihez.
Átkozottul sokat takarítottam. Felporszívóztam, felmostam, szellőztettem. Azt gondoltam, ha
már Körülöttem egy mocsokban dagonyázó világ van, legalább az én házam legyen más.
Azonban ráébredtem, hogy a házam nem egy különálló sziget, hanem ennek a romlott világnak a
része. A házam ugyanazon a földön áll, amelyen egy kicsivel odébb, a piactéren, a káromkodások
szókincséből világbajnok hajléktalanok tépik ki egymás kezéből a kukából kicsempészett szemetet.
Néha azt éreztem, hogy a biztonságos falak mindjárt eltűnnek körülöttem. Nem tévedtem. A
biztonságos falaim úgy omlottak le, mint ahogy a tarka-barka reményeim a cigarettacsikkel megfestett
városomban. Linda öngyilkos lett. A falaim leomlottak. Nem is leomlottak, inkább köddé váltak, bele
a tüdőkből felköhögött, büdös szmog füstjébe.
Mindig is azt gondoltam, hogy a világ, ami körbevesz, szürke. Telis-tele ugyanolyan
emberekkel, akik ugyanúgy öltözködnek, beszélnek, a férfiak fociznak, söröznek, a lányok
pletykálnak, és senkibe sem szorult egy piciny művészet sem. A világom Linda után már nem is csak
szürke, hanem egészen fekete lett.
.
Lindával már többször megírtuk a végrendeletünket. Őszintén, fogalmunk sem volt, hogyan
kell rendesen csinálni, de nem is akartuk. Életuntságból tettük. Ha az ember ellátogat egy templomba,
és hall egy bűvös dallamot, akkor akaratlanul is arra gondol, hogy milyen megrendítő lenne ez
az esküvőjén vagy a temetésén. Mi megállapodtunk, hogy nem házasodunk össze, így maradt a
temetés. Nem akartunk behódolni a körülöttünk lévő világ tradícióinak. Nézni, ahogyan mindenki
ünnepel, miközben valahol a szíve egyik bereteszelt fiókja mélyén mindenkinek ott vannak azok a
pillanatai, amikor utálja önmagát, a helyzetét, ezt a kilátástalan várost. Mégis, senki sem
akart változtatni. Mások már feladták.
A nagy célunk az elköltözés volt. Elrohanni innen, mielőtt ez a hely körénk mászik,
alattomosan lefog és nem ereszt. Én már éreztem, hogy talán késő. Ez a hely már része volt az
életemnek, és az itt elszenvedett idők véglegesen megváltoztattak. Már nem az a kisfiú voltam, mint
egykoron.
Megtaláltam azokat a meggyűrődött, fonákjaira szétesett papírlapokat, amikre a
végrendeletünket írtuk. Főleg a temetésről szóltak, mivel vagyonunk nem sok volt. „A temetésemen
hárfa zene szóljon.” – írta Linda a végrendeletében. Linda első szava a hárfa volt. Régen a fővárosban
élt és sok koncertre járt. Egyszer pedig a kis Linda úgy elámult a termetes hárfák angyalian csilingelő
kórusán, hogy megszólalt: „háfa”.
.
A temetésen szürke volt az ég. A Nap elszunnyadt az ormótlan felhők közt. Linda is
szunnyadt vele. „A temetésemen legyek ott én és azok az emberek, akiket te nem ismersz”- írta
Linda. Humorosnak gondoltam, de ahogy körbepillantottam, tényleg alig ismertem valakit. Pedig mi
sokat beszélgettünk Lindával. Tényleg sokat. Beszélgettünk arról, hogy milyenek voltak a napjaink,
mik a terveink, hová költözzünk. De rájöttem, hogy sok minden kimaradt. Nem beszéltünk arról, hogy
ez a hely lassan mindkettőnket megöl. Nem beszéltünk a félelmeinkről, arról, hogy úgy érezzük, hogy
értelmetlen így élnünk. Mi valami nagyot szerettünk volna alkotni. Adni valamit a világnak.
Nyomokat akartunk hagyni magunk után. És minden egyes itt töltött nappal egyre jobban úszott el
annak az esélye, hogy mi maradandót alkossunk. Lehet azt mondani, hogy mi még fiatalok voltunk,
de aki nem él ilyen helyen, az nem fogja megérteni, hogy nem kell idősnek lenned ahhoz, hogy ne
higgyél magadban, a világban, és abbahagyd a küzdést a rohadt álmaidért. Ez a hely módszeresen
kifacsarta belőlünk az életkedvünket, a lelkesedésünket, majd utoljára, megforgatva bennünk a tőrt,
kimarta belőlünk az álmainkat, hogy kíméletlenül, meztelenül visszadobjon a halpiacra.
Ekkor jöttem rá, hogy én nagyon is szerettem Lindát. Csak a gondjaim elrugdosták előlem a
szerelem elsőbbrendűségét és a túlélésre sarkaltak. Azt hittem, hogyha kiszabadulunk a mostani
életünk láncai közül, lesz időnk szerelmesnek lenni. De már nem lesz. Lindát megfojtották ezek a
láncok.
Pár ember lézengett még a koporsó körül. A hűvös idő rózsákat pingált az arcunkra. Nem
tudtam kik ők, honnan jöttek. Talán, ha többet beszélgettem volna Lindával, akkor tudtam volna.
Lindát sem ismertem volna igazán? Ismertem jelenje minden mozzanatát, arca rezdüléseit, szemének
ködét, de ismereteim talán nem értek el szíve rejtett dobbanásaihoz, lelke halk kirakósaihoz…
.
Ismerős az az érzés, amikor mindenhol azt a bizonyos embert keresed? A zebránál, a siető
emberek között, a nagy úton keresztbe. A hajókikötőben, egy graffitis padnál. Egy szocialista épület
tövében kialakított virágágyásnál. Ott voltak a pirossal nyakon öntött, cirmos virágok, de ő nem. Talán
ezek a nagy fejű virágok voltak egyedül azok, amelyeket szépnek tartott Linda a városban.
Pár szál virág egy világvégi, barátságtalan helyen. Próbáltam látni őt. Azt képzeltem, hogy átmegy a
zebrán, olvas a padon, megáll a virágok mellett. Látni akartam a körvonalait. Sokszor úgy éreztem, itt
van mellettem, éreztem a teste melegét, láttam rajta a csíkos pulcsiját, amit a kedvemért vett fel.
Összeért a kezünk. Már csak egy ugrás, hogy megszorítsam, megöleljem, eggyé váljunk. Ugrottam, de
ő hopp, elillant. Csak a körvonalai rezegtek gyengéden utána. Aztán már azok sem.
.
Az élet megy tovább. Veled vagy nélküled. Minden ment ugyanúgy, mint azelőtt. Keservesen
keltem minden reggel. A sötétségben rohantam fölfelé az emelkedőn a reggeli buszhoz. Beültem egy
üres kettes helyre. Mellettem mindig Linda ült. Ő ült az ablaknál, én kívül. Most már én ülök az
ablaknál. Valaki megkérdezte, szabad-e a hely mellettem, bólintottam. Azelőtt sokszor aludtam a
buszon, Linda mindig felébresztett a megállónál. Most már nem aludhattam, nekem kellett figyelni.
Egyedül sétáltam át a zebrán, a nagy úton keresztbe. Közben elkezdett felkelni a Nap, a hideg
menekült, egyenesen belém. Mindig fáztam. Jobban siettem. Monoton dolgoztam, fogtam ki a halakat.
Egyiket a másik után. Néha odanéztem Linda bodegájához. Üres. Még nem vettek fel senkit a
helyére.
.
Épp belemarkoltam a fagyos vízbe, hogy megragadjak egy rémülten tekergőző halat, de a
hal kicsusszant a kezeim közül. Linda leszidott volna, hogy ha ennyire szerencsétlen vagyok, honnan
lesz pénzünk elfutni. Odafordultam a bodegájához. Volt ott valaki. Szelte a halakat. A távolból nem
láttam az arcát. Ahogy eveztem ki a partra, láttam, kezei kissé ügyetlenül aprítanak. Nincs bennük az
a feszes precizitás, mint ami Lindáéban volt. Ő nem Linda. Köszöntem neki. Vékony, fiatal lány volt,
haja tajtékokban verdeste a hátát, arca kicsattant az izgalomtól omlós derűtől. Leila, mutatkozott
be. Ádám, biccentettem felé. Láttam Lindát és magamat a lány mosolyában, kacsintó szemében,
dacosságában. Kiköpött Linda. Kiköpött én. Mindketten ilyen elszántak voltunk, mikor annak idején
idekerültünk. Mire elolvad a hó, sok pénzt keresek, és elmegyek innen, messze innen, fogadta meg
Leila. Ezek is a mi szavaink voltak. Lindáé és az enyém. Mintha ezeket a mondatokat kivágták volna
a múltból, és beletöltötték volna ebbe a lányba. De nem. Ő is ugyanolyan komolyan gondolta,
mint mi. Csupán annyi különbséggel, hogy az élet az ő hátát még nem hasította keresztbe. Még.
.
Egyedül lépkedtem a hóban. A cipőm kopogott. Annak idején sokat sétáltunk Lindával a
hóban. Megcsodáltuk, ahogyan cipőink nyomokat hagytak. Arra gondoltunk, hogyha a cipőinknek
sikerül nyomot hagyniuk, talán nekünk is menni fog, hogy nyomot hagyjunk magunk körül a
világban. Porhanyósan szálldogált a hó. Kettőnk közül már csak én hagyhattam nyomokat. És már én
sem voltam benne olyan biztos, hogy az én nyomaim megmaradnak.
.
Az a különös, szomorú szemű fiú jutott az eszembe, Ádám, aki a tél kezdetekor beszélt velem.
Volt valami a szemében. Valami keserű fájdalom, ami szinte dalolt, szirénénekkel elkábítva és
szomorúságba csavarva engem. Bánatos volt, de kedves is. Olyan volt, mintha már ismert
volna. Később sokszor láttam őt a vízen, ahogy halakat fogott, de többször már nem beszéltünk. Bár
egy ideje már a vízen sem láttam. Talán elnyelhette őt a tenger hívogató keble.
A Nap nem szunnyadt már, kinyújtóztatta elgémberedett lábacskáit és a hó olvadásnak indult.
Egész télen dolgoztam. Emlékszem, hogy annak a fiúnak megfogadtam: mire elolvad a hó, már nem
leszek itt. Biztos voltam magamban, soha nem pihentem, reggeltől estig szeleteltem a szegény
halakat. Aztán mégsem jött a pénz. Akkor még többet vagdaltam, de nem lett jobb. A költségek egyre
nőttek, a fizetés egyre csökkent. Egy idő után már nem is aludtam. Éjszaka magam fogtam ki a
halakat, reggelre mindet felaprítottam. Egy idő után aztán feladtam. Nem tudtam magamból többet
kisajtolni.
Nemrég jött egy levél. Egy fiú állítólag öngyilkos lett, és minden vagyonát névtelenül rám
hagyta. Nem volt valami sok. De arra pont elég volt, hogy új életet kezdhessek. Utoljára átmentem a
zebrán, a nagy úton keresztbe, elsétáltam a hajókikötő mellett és a graffitis pad előtt, megálltam egy
virágágyásnál a szocialista ház tövében, megkerültem a piacteret, a csónakokat, bodegákat, majd
utolsót szippantva a száraz, állott, halszagú bűzből, felszálltam a távolsági buszra. Volt egy üres
kettes. Beültem az ablakhoz. A mellettem lévő hely üresen árválkodott. Bár, mintha lett volna ott
valaki vagy pontosabban valakik. Talán lehetett ott egy lány, aki annak a szomorú szemű fiúnak a
kezét fogta.
.
A hó elolvadt. A hóval együtt a lábnyomok is. A fiú és a lány cipői pedig már soha nem
fognak kopogni, sem a hóban, sem máshol. Vagy talán mégis? Valahol egészen máshol, fent, vagy
valaki egészen más léptei által, itt lenn?