Szabó Attila: A vadásznak ennie kell – részlet

“Egy eszkimó három takaró alatt meghal, két eszkimó egy takaró alatt él.”
Eszkimó közmondás
A napra pillantott, amely lassan ereszkedett a horizonton, majd tekintetét a lékre szegezte.
Kétszer már elvétette a zsákmányt, így ez maradt az utolsó esélye, hogy a sötétség beállta
előtt elejtse a fókát. Az állat nem akart felbukkanni, talán másik léket talált magának, hogy
oxigénhez jusson. Nilak nagyon fázott, hosszú órák óta hasalt a lék mellett, hogy levadássza.
Első próbálkozása kudarcot vallott, amikor ügyetlensége miatt szigonya kicsúszott kezéből, s
a fóka elszelelt. Másodjára elbóbiskolt s arra eszmélt, hogy az állat hangosan prüszkölve
alámerül. A vadász meg mert volna esküdni rá, hogy közben kaján vigyor ült a fóka pofáján.
Hirtelen apró légbuborék jelent meg a kásásodó lék vizén. Nilak izgatottan szorongatta
szigonyát, harmadszorra nem hibázhatott. Ahogy remélte, a buborékot követően a fóka is
megjelent, hogy tüdejét feltöltse friss levegővel.
A férfi csak erre a pillanatra várt, fogazott rozmárcsont szigonyát egyenesen a nyakába döfte,
majd azonmód elkezdte kirángatni a lékből a meglepett állatot. A fóka küzdött az életéért,
orsó alakú testét kétségbeesetten forgatta, nehogy fogást lelhessen rajta a vadász. Nilak
derekasan küzdött zsákmányáért, de az egyik forgás során a szigony eltörött a lék szélén, s az
állat, nyakában a fogazott heggyel alámerült. Nilak kétségbeesetten kapott a fóka után,
hónaljig merülve a fagyos vízbe, de az állat elillant. Csalódott dühvel, késő éjjel tért vissza
kunyhójába. Ruháitól megszabadulva, vacogva kuporodott a tűz mellé.

-Mit hozott ma a vadász? – kérdezte rekedt hangján az öregasszony s görbe ujjával
gúnyosan a tűz mellett didergő meztelen férfire mutatott.
Nilak szégyenkezve meredt a tűzbe, nem volt kedve vitába keveredni anyósával. Nem volt
mit mondania, harmadik napja már, hogy zsákmány nélkül tér haza.
-A vadásznak ennie kell! – rikácsolta a vénasszony – Ha nem eszik, legyengül, nem tudja
ellátni, nem tudja megvédeni a családját! – dörögte számonkérőn.
-Elég legyen, Kavik! – szólt rá dühösen leánya. – Nilak minden tőle telhetőt megtesz, hogy
zsákmányt ejtsen! Biztos a rossz szellemek akadályozzák sikerében!
Kayuk a férjéhez lépett, s meleg szőrmét terített hátára.
-Tudom, hogy mindent elkövetsz, Nilak, ne hallgass ennek a bolond vénasszonynak a
szavára! Olyan, mint a varangy mérge, lassan feketíti el a véred!
A vacsora szegényes volt. A pár falat rágós, szárított halat csendben fogyasztották, majd
szinte korgó gyomorral tértek nyugovóra. Nilak, feleségét és kisfiát szorosan magához ölelve
szenderült álomba, kizárva fejéből anyósa bosszantó horkolását.
Álmában sast látott, amely addig repült a nap felé, amíg szárnya fel nem lobbant az égitest
tüzétől, s a nagy madár lángolva hullott alá.
Pirkadatkor útra kelt, s a nap első sugaránál már a csapdákat vizsgálta, de legnagyobb
csalódottságára a hurkok ma is üresek voltak. Egész délelőtt a mély hóban gázolt, s épp csak
annyi élelmet hozott magával, hogy éhen ne vesszen. Tudta, hogy elég néhány ínséges nap és
kisfia belehal az alultápláltságba. Útközben hóviharba került, így vadászatát megszakítva,
ismét üres kézzel tért haza.
Kavik rosszallóan méregette a fáradt vadászt, majd megvetően hozzávágta az utolsó muktuk
darabok egyikét.
-A vadásznak ennie kell! – károgta gorombán, s az éhes család némán végignézte, ahogy a
férfi lehajtott fejjel elfogyasztja a kis falat bőrös fókazsírt.
Nilak aznap nehezen szenderült álomba, szégyen és kétségbeesés gyötörte. Bánta már, hogy
elhagyták a közösséget. Nincs esendőbb teremtés a magányos vadásznál.
Álmában csillagok zuhantak le az égboltról, hogy fuldokolva merüljenek alá a tenger
nyomasztó sötétjébe.