Szabó Márton: 2100

Megint úgy fekszem a vízen, mint valami beszakadt kanapén. Megigazítom a testemet,
aztán levegő, tempó, levegő, tempó, fal, és újra az egész.
Előbb az endorfin, majd tizenhatodik századi évszámok öntik el a fejemet. Szigetváron
vagyok, és 1550-nél fordulva eszembe jut, ahogy Zrínyiék néhány utcával arrébb kirohantak,
azaz csak fognak. Még nem tudom, hogyan hatnak a születőben lévő cselekményre a
történelmi tények, de biztos befolyásolják majd. Különben mi haszna a történelemnek?
A tizenhetedik század mindig lepergett rólam, bármilyen súlyos is volt. Talán mert a jövőbe
mutató dolgok érdekeltek a panaszkodás és a szenvedés helyett. Valamiért külföldről is a
trónviszályok jutnak csak eszembe. Nem sodródom, haladok tovább és tudom, hogy lesz
még jobb.
Kiürül a fejem, végre nem keresek értelmet, csak úszom. Átlag szintidő, gépeké a sík, már
nem hűt a víz, gőzhajóm hasít, made in Great Britain.
A szívem hazatérést diktál, vissza az országba, de haza még nem értem, csak vágyom.
Egy-két hosszra fellelkesít a megújuló nyelv és az árvízi hajós, ám közvetlenül a fal előtt
megkísért a „talpra, magyar”. Nem szállok ki, egy kicsit sodródom és vívódom, hogy
sprinteljek-e még egyet utolsó erőből vagy fáradt biztonsági játékot játsszak. Inkább nyugton
maradok, a „megfogyva bár” után pontot teszek.
1900-nál már bármikor bármi megfájdulhat, nem hiszek a boldog békeidőkben. A
szemüvegem műanyag pióca, de talán nem szippantja ki a szememet, homályosan látok
benne, emelem, csak emelem a csapásszámot, mégis lassulok. Fogy az oxigén, a vákuum
helyén káosz. Megnyugtat, hogy a sávomat nem szűkítik a harmadára, erre a kisujjammal
telibe verem a műanyag kötelet. Az ujjam nem vérzi el magát csupán a történelmi hitelesség
kedvéért, csak fáj.
1950-nél fáradtan fordulok, hetvenötnél megszokom a fáradtságot. Fejben már ebédelek. A
tegnapi krumplileves megvár, sőt még ma megeszem a holnapi adag bolognait is, meg rá
egy kürtőskalácsot. A bécsi cukrászda azért túlzás, mindössze a gyorsról váltok majd mellre
a levezetőn, jól van az úgy. Kezd elegem lenni a falból, de nem bontok ki egy téglát sem,
csak a gyermek vagyok a Nevermind borítóján, igaz, pénz nélkül.
Úgy tanítják, a levezetéskor nem szabad bekavarni egy másik úszásnemmel, de az
emberiség vívmányait sem a rutin szülte. Idegen, kívülről nézve talán kínos a mozgás az
első métereken, de a hossz közepén már nagyon kényelmes, pedig eszembe jutnak korunk
ígéretei a kellően távoli kerek évszámokra tett klímacélokról. Úgy sejtem, az endorfin helyett
inkább a vádligörcs jön, és elmegyünk a falig már 2050 előtt, ezt mondja a történelem, ez
sejlik fel az évszámok buborékos homálya mögött.
Simán elérek a falig, így az utolsó hosszon a Föld hatalmasainak bemondásaira
gondolhatok. A marsi telkeken élő százötven éves emberekre, akiknek egyetlen
elfoglaltsága, hogy kiszervezik minden tevékenységüket. Kétlem, hogy boldogok, mert a
kiszervezést végső soron nem szervezhetik ki. Sajnálom, hogy ezek a milliárdosok nem
sci-fi regényekből gazdagodtak meg. Ettől még egyre hosszabbakat és egyre kéjesebben
nyújtózom a víz alatt, aztán 2100-nál utoljára megpaskolom a falat. Nincs kedvem elképzelni
ezt az évet, csak élvezem, hogy élek. Kiszállnék, de a vádligörcs se le, se fel nem enged a
létrán. Fogom a korlátot és fájdalmasan összemosolygok az úszómesterrel.
Ahogy én is, ez az ember még a munkájáért kap havi fixet, semmi alapjövedelem, nem úgy
a bezzegországokban, amelyeket nem rágott meg ennyire a történelem. Egy kisvárosi
tanuszoda mesterének rengeteg ideje van gondolkodni, de aligha a történelmi ciklusok, a
javak elosztása és az AI foglalkoztatják. Talán igaza is van, és méltán gondolhatja, hogy az
AI nem fog a medencébe ugrani a fuldokolókért. Előbb ront ki Zrínyi a várból.
Nyújtok a lépcsőn, mert a testemmel nem tehetek mást, ahogy a történelmet sem úszhatom
meg. Még egy pillanatra átadom magam a víznek. Se görcs, se endorfin, se évszámok.
Kiszállok, hogy újra érezzem a súlyomat.