Tóth Edit: Búcsú apámtól

A beteg sejtjeid
lassan átterjednek az érzékelésemre.
A levegő, amit kifújsz,
megáll a kórteremben,
egy része eltűnik a falak réseiben,
a másik visszafordul
és elszürkíti a nézésem.

A csontjaidon a bőr
már csak vékony hártya.
A tested nem várta meg a végét,
előre indult a bomlás idejében.

Figyelek magamra,
nehogy a szemedbe nézzek.
A tekintet túl sok adatot hordoz.

Érzem, ahogy egyszerre
telepszik meg bennem
a gyász minden alakja.

Megöregedett arcod emlékeztet,
nem gondoltam rád naponta.
Az emlékezetemben megálltál
egy korábbi verziónál,
amikor még azt hittem,
az élet értelme
a bizonyítás feléd.
Végül nem mondtad,
büszke vagy-e rám.

Halálod óráiban is
magamra figyelek,
arra, mit nem adtál.
Ez szégyenletesen hangzik,
de legalább pontos.
Talán pont most adsz.

Állok,
nézem az utolsó mozdulataidat,
és értem:
realitásom
egy magára hagyott gyermek
következménye.

Ne legyen fájdalmad.
Az enyém kezelhető.
Bűntudat és szabadság
egyszerre,
hogy már visszaindulnék
a hétköznapjaimba.

Nem ismertük meg egymást.
Nem volt rá
megfelelő erőforrás.
Neked igényed,
nekem bátorságom.

Ez már így marad.
Elmész,
és magaddal viszed,
amit ki sem csomagoltál.