Trencsényi Lili: Ez nem az én rendelésem

Kézhez kaptam a gyereket és jól megnéztem magamnak. Ráncos koraszülött, kissé sárga,
barna szemeiben az értelem szikrája sem sejlik fel. Miért van rajta sapka? Ki tette rá? Túl sok
a kérdés. Válaszokat nem ad, cserébe nem is figyel, csak az eget bámulja. Bár, ki hibáztatná?
Különösen szép a naplemente. Az narancssárgában és vörösben izzik. A felhők légi örvényt
formálnak, mintha csak onnan pottyant volna a kezembe. Az legalább valamiféle magyarázat
lenne. Anyám is értetlenül néz rám. A futár csak megvonja a vállát.
A parton állunk hárman (négyen). Szürreális szoborcsoport. A hely Horvátországra
emlékeztet, csak hegyek és minden melegség nélkül. A víz a végtelenbe nyúlik.
Belenézek anyám zöld szemébe. Az enyém kék, és a páromé is. Esélytelen, hogy ezt
lehozzuk. Tényleg, ő hol van?
A mellkasomhoz szorítom a bebugyolált csecsemőt. Meleg a kis teste, akkor minek
melegítsem? Olyan ez, mint egy erőltetett Kisherceg szituáció. “Felelős vagy a rókádért, ha
már egyszer megszelídítetted”. Csak hogy én nem szelídítettem meg, hanem a kezembe
nyomta a futár, majd szépen eloldalgott.
Szerencsére nem sír, pedig kezd feltámadni a szél a parton. Intek anyámnak a fejemmel, hogy
induljunk meg valamerre, mert ha nekem fáj a fülem, akkor a gyereknek is. Deszkák
nyikorognak a lépteink nyomán. Hogy merre megyek, azt még magam sem tudom. Talán ha
megindulok, akkor a gyerek egyhamar eltűnik, pont úgy, ahogyan érkezett.
A csecsemővel egyetemben az érzéseimet is vizsgálgatom. Nyoma sincs annak a
melegségnek, amellyel általában a többi pólyást babusgatom. Nem mintha ellenérzés lenne
bennem, egyszerűen valami nyomasztó lesz rajtam úrrá, ami nem sokat segít abban, hogy itt
és most elkezdjek kötődni hozzá. Bár őt sem mondanám túl érdeklődőnek.
Megpuszilom a homlokát, hátha az segít, de semmivel sem vagyunk előrébb. Az ajkam
kiszáradt a széltől, inkább csak súrolja a homlokát. Továbbra is ugyanolyan közömbös, mint
eddig volt. Legalább az érzés kölcsönös.
Látszólagos határozottsággal lépdelek a központ felé, míg anyám a nyomomban lohol. Rám
néz. Valahogy ő sincs elájulva az új jövevénytől, közös látványunktól sem. Valószínűleg ő
sem így tervezett nagymama lenni. Csak viszem a gyereket, mint egy ajándékba kapott táskát,
ami nem tetszik igazán, nem illik az outfithez sem, de bunkóság lenne visszaadni.
Így megyünk tovább én és az új kiegészítőm.
A központban hangoskodnak az emberek, sok lesz a gyereknek… Menedéket kell keresnünk.
Korán van még a dajdajozáshoz, legalább is szerintem, de egy csapat férfi egyértelműen nem
így gondolja. Irritálóak, de inkább megspórolom a botrányt. Elfordítom a fejem, és azzal kell
szembesülnöm, hogy a felhők egyre barátságtalanabbak. Nyoma sincs a percekkel ezelőtti
élénk színekben pompázó égboltnak. Fekete, mint az üszök. Az arcomat pír borítja, csípi a
hideg szél, próbálok a számon át lélegezni. A szél belefúj egy kis törmeléket. A földre köpök.
Anyám a fejét fogja. A gyerek továbbra sem reagál, csak pislog egyet. Összébb kellene
húznom a kabátomat a mellemen. Fontolagom, hogy megkérjem anyámat, de inkább nem
teszem és ügyetlenül igazgatom. Rám rivall, hogy adjam már oda a gyereket inkább. Nem
vagyok hajlandó, egyedül is megcsinálom, habár nyilván ez így sokkal nehezebb. Ő tudja a
legjobban, hogy ezt így is lehet csinálni. Ha neki is sikerült, nekem is fog.
A figyelmünket eltereli a mulatozó csávók hada. Egy kövekkel közrezárt csatorna fölött
kidőlt egy fa, azon járkálnak össze-vissza. Innen nem tűnik túl nagy teljesítménynek, de nincs
kétségem afelől, hogy nyolc sör után nagyobb sportértéke van. Jól szórakoznak. Egyszeriben
elered az eső, a józanabbak elkezdik figyelmeztetni a többieket, hogy most már hagyják abba,
hisz ez veszélyes. Mások is közbeavatkoznak, hogy segítsenek lerángatni az delikvenst, amíg
a föld meg nem inog. Nem csak alattuk, alattunk is. A rönkön aktuálisan egyensúlyozó
versenyző elveszti az egyensúlyát, amelyből fél lábbal alapból sem volt túl sok. Előrebukik és
szétloccsan a feje. Mintha csak egy dinnyét vágtak volna földhöz, teljes erőből. Egy szakállas
dinnyét. A látványtól földbe gyökerezik a lábam. A vér patakokban folyik a rönkről a vízbe.
A piros pettyek rózsaszínné, lilává változnak a vízben, majd elvegyülnek a végtelen
kékséggel és az esővel. Mint amikor vízfestékkel festettem.
Anyám próbál elrángatni. Valaki mentőért kiált. Fogalmam sincs, hogy remeg-e még a föld.
A kép itt megszakad. Anyám rángat újfent. Nem értem mit beszél. Az arcom a hideg és
nedves kövön pihen. Tompa zaj vesz körül. Mintha egy filmet néznék lenémítva.
Kizárt, hogy elájultam. Sose ájultam még el. Karakterigeden. Igazából úgy érzem magam,
mintha másnapos lennék. Hasogat a fejem, száraz a szám és nehéznek érzem mindenem. Te
jó ég! Én nem is ihatok majd! Nekem szoptatnom kell! Tudok én egyáltalán szoptatni? És
különben is, hol a gyerek? Azonnal magamhoz térek és ráordítok anyámra, hogy “HOL A
GYEREK?”. Kigúvadnak a szemei, és az értetlenség helyét egyhamar átveszi a félelem.
Megfeledkezett volna róla? Felsegít a földről, ekkor eszmélek rá, hogy a kabátom átázott.

-Földrengés történt. Arra még emlékszel? – kérdi tőlem, már kicsit gyengédebben.
Igent intek a fejemmel, de azonnal meg is bánom. Rémesen fáj. Csak semmi hirtelen
mozdulat.
Nem úgy néz ki, mint akit meggyőztem.
-Volt annyi lélekjelenlétem, hogy megpróbáltalak elrángatni mielőtt elsodornak a
hullámok, de sokkot kaptál a halott férfi látványától.
-Milyen hullámok? – kérdem értetlenül.
-Ha földrengés van, az képes cunamit eredményezni – magyarázza türelmesen, némi
éllel a hangjában -, Nem mindig, de megvan rá az esély. Fogalmam sincs, hogy volt-e
már rá itt példa, de.. most megtörtént. Elragadtak a hullámok. Nagyon megijedtem.
Azt hittem magukkal visznek, de megtaláltalak itt a parton. Oldalra fordítottalak,
pofozgattalak, amíg magadhoz nem tértél.
-Nem köhögtem vizet.
-Nem. Fura. Megütötted magad? Hogy van a fejed? – megérinti az arcomat, a keze
meleg. Kifejezetten kellemetlen és összecsomósodott a hajam, ahogy hátra tűrte.
-Picit. Talán. Nem tudom. Kicsit fáj, de túlélem.
Puszit nyom a homlokomra, de nem folytatja.
Némán a gyerek keresésére indulunk. Belefutunk a mentősökbe, kérdezgetjük őket, azt
mondják nem láttak semmilyen gyereket. Engem akarnak mindenképpen megvizsgálni. A
szemembe világítanak lámpával. Amúgy is felesleges, félhomály van, a sötét felhők tovább
gomolyognak. Odébb lököm a kezüket, megmondom, hogy “jól vagyok, inkább tegyék
magukat hasznossá és segítsenek keresni a gyereket”. Zavartan néznek rám, de beleegyeznek.
Ekkor hasít belém, hogy mennyire érzéketlen is vagyok. Megfordulok a kabátom látványosan
forog velem. “Vannak más sebesültek? Eltűntek?” Bólintanak. “Akkor szóljunk a többieknek
is, keressük együtt őket!”.
Síró és sokkos zsoldosok csapata verbuválódik, akiket reményben, családtagokban,
barátokban fizetnek, ha jól sikerül a meló. Így túrjuk fel csendben a kikötőt, a központot, a
partot. Csendben menetelünk. Nyoma sincs a korábbi jókedvű morajlásnak.
A gyászmenetet egy örömteli kiáltás töri meg. Egy anyuka megtalálta a lányát, huszonéves,
velem formaidős. Az anyja pont úgy sír fel, mint amikor megszületett. Ezt a napot a második
születésnapjaként emlegetik majd. Talpra rángatja, a mentősök bebugyolálják és elviszik.
Mások kevésbé szerencsések, rájuk szemfödő kerül.
Végül ketten maradunk anyám és én. Az ég már tiszta, de a fejünkben annál nagyobb a
kuszaság. Mindjárt lemegy a nap. Sirályok vijjognak, a hullámok csapkodják a fehér
sziklákat.. Állunk a parton, a vizet pásztázzuk és reméljük, hogy megadja a válaszokat, mint
már oly sokszor megtette.
Feltűnik egy kis sapkás fej. Ringatják a hullámok, ő pedig némán tűri. Kelletlenül állunk
egymás mellett. Fogalmam sincs, hogy anyám látja-e azt, amit én látok. És ami még
fontosabb: vajon Ő mit látott? Mi volt az utolsó képe? Látta a tenger szépségét? Megnézte
magát a tenger fodrainak apró tükrében? Vagy éppen a horizonton alábukó napra esett a
választása?
Megfogjuk egymás kezét és reménykedve várjuk, hogy felénk sodorja a víz, legalább el
tudjuk temetni.
Nem is adtam neki nevet.
A hátamon ébredek, nyitott szájjal, verítékben úszva.