Zámbó Tamás: A bábu (részlet-ek)

Miért gondolja, hogy nem tudom. Miért nem tudja, hogy érzem, hiszen nem lehet nem
érezni annak a másiknak az illatát, és akkor nem lehet nem tudni, hogy van. Még ha most
csak úgy létezik is a számomra, hogy betolakodik az orromba, az agyamba, lelkembe, a
lakásunkba, az életünkbe. Majd eljön az is, hogy lesz neve és teste? Persze, azok már vannak
is Zsolt számára, csak még ott maradnak, ahonnan most is jött, mert onnan jött, ezt akkor is
tudnám, ha nem érezném azt az illatot. (…..)
Eljátssza a megfáradt hőst, pedig nem hiteles színész, én meg a jó közönséget, amely figyel
és befogad, mert nincs még erőm megtudni, hogy milyen lenne, ha tudnám, hogy ki és miért
az a másik.
Azt ígérte tegnap este, hogy ma időben hazaér és ő fog mesélni a gyereknek. Még ha csak
nekem mondta volna, de Kolosnak ígérte, nem csoda, hogy a fürdetés után ma legalább
félóráig vigasztalhatatlanul hisztizett szegény, hogy miért, miért nincs még itthon apa, ha
egyszer azt mondta. Igenis neki kell ma mesélnie! Még dobálta is magát az ágyon úgy
ordított.
Egyébként is pocsék volt a mai napom. Többször elhatároztam, igaz, idáig máskor is
eljutottam már, hogy ha ma is lesz színielőadás, akkor fölállok közben, és odakiabálom, hogy
én nem erre a darabra váltottam jegyet, és egyáltalán nem is élvezem, úgyhogy kisétálok,
nem várom meg a függönyt. Most el is kezdődött az előadás, csak hát… hova sétálnék?
Mert úgy nehéz, ha nincsen hová, és ha lenne is, akkor hogyan. El tudnám vinni a gyereket?
Ha kimondanám, hogy elég volt ebből a színjátékból, mi elmegyünk, az kiszámíthatatlan
reakciót váltana ki a férjemből. Mert azt azért el kell ismerni, hogy jó apa, a gyerekért él-hal,
és ha nem lenne az a másik, azt is mondhatnám, hogy jó férj, megkapunk tőle mindent,
amire szükségünk van. Az ismerősöknek, egy mintacsalád a miénk, és erre a látszatra vigyáz
is, ez a mosolygós, színes magazinba illő kép neki mindig fontos, és ha én nem tudnám, amit
tudok, el is hitethetném akár magammal is, hogy minden rendben: szeret, hiszen kedves,
figyelmes. Ha beindít, jó vele az ágyban, bár annak a másiknak az illata néha közénk
tolakodik olyankor is, ha nem érzem, és befékezi nálam a vágyat, nem tudok elszállni úgy,
ahogy szeretnék.
Az ezer százalék, hogy Zsoltot innen kimozdítani nem lehetne, már most hallom az érveit,
és látom a metsző tekintetét, mint a kés, ami akkor is meg tud villanni a tengerkék
szemében, amiben jó tíz éve elmerültem, ha közben mosolyog. „Ki kereste meg erre azt a
sok pénzt, édesem – persze, akkor már valószínű, nem is lennék édesem – „ te, a pedagógusi
fizetésedből, vagy én?” Azt jó esetben nem tenné hozzá, hogy a sztáringatlanos, de hogy
gondolná, arra mérget veszek. ( ……..)
És az a másik vajon, bár ki tudja, vele tervezné-e a továbbiakat, nem tartaná nyűgnek a más
gyerekét, vagy lehet, hogy megpróbálná magához édesgetni?
Ha anya lakását sikerülne végre eladni… Áruljuk, csak azt Zsolt nem tudja, mert biztos ő
akarná a kezébe venni, azt pedig nem szeretném. Eddig sikerült leszerelnem, bár párszor
rákérdezett, hogy a testvérem meddig akar még ott lakni. (……)
Erősebb lennék, ha a zsebemben lenne annyi pénz, amiből tudnék venni magunknak egy kis
lakást, csak akkor beélesedne a kérdés, hogy tényleg szeretnék harmincöt évesen elvált nő
lenni, egy nyolcéves gyerekkel, pedagógusi fizetéssel? Eddig mindig azt éreztem, ha
próbáltam erre terelni a gondolataimat, hogy félek ettől. Kellenék én még valakinek, úgy
véglegesen? „Míg a halál el nem választ”. Na, ezt mi is kimondtuk tizenegy éve, szóval, úgy
szerelemből, őszintén, a véglegesség… jó, hosszabb távon. Pár hónapja, elkeseredésemben,
vagy bosszúból, nem, nem is tudom, én is belebonyolódtam egy viszonyba Kolos
osztálytársának apjával, (…..)
Annyira jó volt érezni, hogy valakiben olyan erős vonzódást tudok még gerjeszteni, mint
benne. Egy szülői értekezleten kezdődött, amikor egymás mellett ültünk, és előbb véletlenül,
majd utána már tudatosan összeért a kezünk. Ahogy rám nézett, villámcsapás volt nálam, és
azt hiszem nála is, láttam, éreztem, ahogy megsimogat a meleg barna szeme. Aztán egy
fesztelen dumálás a közeli kávézóban, majd két nap múlva felhívott, hogy azóta csak rám tud
gondolni, mondott egy címet, ahol vár. Másnap Kolost a nagyapjánál hagytam iskola után…
és hát megtettem, amit sohasem gondoltam, hogy meg merek és fogok tenni. És nincs
bennem semmi szégyen, önvád, inkább örülök, hogy volt rá bátorságom, sőt azóta többször
is. Most is úgy érzem, ez járt nekem, kellett nekem, mindegy is miért. Magabiztosabb lettem.
De azt nem hiszem, hogy ebből egy komoly kapcsolat lehet, bár erről eddig nem beszéltünk.
(……)
Amit a mai viharos tantestületi ülésünkről elmondok míg Zsolt vacsorázik, arra csak
hümmög és a fejét ingatja teli szájjal, de látom, hogy a gondolatai máshol, biztosan annál a
másiknál járhatnak. Aztán belekezdek elmesélni neki a Kolossal történteket, már amennyi
ebből rá is tartozik.
–Képzeld, Kolos barátjának anyja hívott – kezdem –, hogy tud-e valamit a fiunk a Pókember
játékról, amit Beni elvitt ma az iskolába, de eltűnt a táskájából. Mióta észrevette, a gyerek
folyamatosan ordít nem eszik, nem akar fürödni, hisztizik, hogy így nem fog elaludni sem.
Nem volt támadó a nő, igyekezett kedves lenni, de azért éreztem a hangján, hogy mire
gondol kimondatlanul. Én meg csak dadogtam, tényleg nem tudtam mit mondani.
–És…? – húzza föl Zsolt a szemöldökét, megvillan a kék szeme.
–Kérdeztem a gyereket – folytatom a sírás küszöbén –, dühösen tagadott, de mikor a
táskájából előhúztam a játékot, bevallotta, hogy elvette, annyira szerette volna kipróbálni
itthon is, ahogy minden izületénél mozgatni lehet, de vissza akarja vinni holnap.
–Hülye tyúk – reagál Zsolt indulatosan –, nem vagyok boldog, de minden gyerekkel
előfordulhat ilyen, egy kis füllentés nem a világ! Remélem, nem mondtad el neki! Majd
holnap visszaadja, hogy véletlenül eltette. Én meg veszek neki egy ugyanolyat, majd
megnézem.
–Nem, nem mondtam el neki – válaszolom sírva, és azt már magamba zárom, hogy nem itt
lett vége a történetnek. Amikor visszahívtam, hogy megvan a bábu, nem ő vette fel a
telefonját, hanem a férje. Próbáltam magyarázni, hogy Kolos félreértett valamit, vagy csak
véletlen volt, össze-vissza hebegtem. Borzasztó volt érezni a gyávaságom, és hogy éppen
neki nem merem elmondani az igazat. Persze …nem is beszélhettem vele olyan hangon,
ahogy szoktam, hátha a felesége is hallja. Ő meg olyan hideg és kimért volt, alig mondott
valamit. Az asszony miatt? Vagy inkább, mert tudta, hogy mellébeszélek? De, amit a végén
odabökött, azt akkor sem kellett volna, az felért egy gyomrossal:
–Azért, úgy érzem, el kellene beszélgetnetek a gyerekkel!
Legszívesebben odavágtam volna, hogy rohadj te meg, Gergő! Mert a gyerekem szerinted
egy hazug tolvaj, úgy érted? Másnak mással nem kellene beszélni? Például nekünk, nekem,
neked? De nem tettem, elköszöntem és kinyomtam a telefont.
Zsolt hallgat, őszinte figyelemmel fürkészi az arcomat, láthatja a bennem háborgó
hullámokat.
–Ne sírj kicsim – simogat meg, és most megint azt a régi tengerkék szemét látom –mindent
megoldunk.
Kifújom az orrom, aztán én is megsimítom a kezét.
–Mindent? Az jó lenne.