“Mikor Baal a föld ölében rothadék,
Még ilyen nagy, néma, fakó volt az ég,
Ifjú, pőre, rémítő és csodaszép,
amint Baal szerette, amíg élt.”
A színpadot az álom dramaturgiája szervezi. Bármikor összeolvadhatnak és szétválhatnak események, alakok és tettek. Zenemű. Koncert, cirkusz, lét-kaleidoszkóp. Agónia.
Az előadás középpontja egy halott; egy test, egy bomló hulla, ami valamikor a vízbefúlt lány, az otthagyott gyermek, a közönség és maga Baal.
Az erdélyi férfitáncok történeti feljődése.
Az előadás célja, hogy megismertesse a magyar tánckincs azon részét az emberekkel mely
a mindennapokban és a populáris kultúrában nem kap kellő figyelmet.
Előadásunkban a férfi és nő mindenkori kapcsolatát térképezzük fel két hétköznapi történeten keresztül,
eltérő perspektívából.
Visniec (román) és Walczak (lengyel) darabjai a mi korunkból szólnak, de örök
problematikáról.
Előadásunkkal nem akarunk válaszokat adni, következtetéseket, konklúziókat levonni. A
szerelemről, mint időn és téren kívül álló dimenzióról szeretnénk beszélni, az emberi élet értékéről,
minőségéről, céljairól ennek a dimenziónak a függvényében.
Tóték egy teljesen hétköznapi vidéki család életét élik, a falusi idillt csak
a távolban zajló háború árnyékolja be kissé.
Mindenesetre
mátraszentannai távlatból a világ gondjai nem is tűnnek olyan
borzongatónak.
A községben pedig ott van Tót Lajos, a tűzoltó, aki
mindig tudja, mit, hogyan kell csinálni...
Csak arra kell vigyázni, hogy a
fronton harcoló fiúnak baja ne essen. Ahhoz pedig arra kell vigyázni,
hogy az Őrnagy úrnak jól teljen a pihenés. Ahhoz pedig arra kell vigyázni, hogy ne
nézzünk el a feje fölött. Ahhoz pedig arra kell vigyázni, hogy a
szemünkbe legyen húzva a sisakunk.
Ja, és persze, hogy mindig
legyen elég karton.
